Illyés Gyula emléktábla. A pusztáról jött kamaszfiú mindössze két évig járt a bonyhádi gimnáziumba (1914-16). Az itt szerzett élmények és benyomások maradandó nyomokat hagytak benne. Szerinte a Völgység szíve, Bonyhád „a legelragadóbb", „az álomföld"; „a félig zsidó, félig sváb kisváros bennszülötteire mint emberfeletti lényekre néztem". A gimnázium igazgatója, Gyalog István „parasztszármazék volt", akiből „a Habsburgutálat tört ki", s akivel „úgy beszélgettünk, mint két aggodalmaskodó gazda". Az iskolába „az ország legtávolabbi tájairól gyűltek ide a diákok". Az osztálytársak „többségének neve idegen hangzású volt". A katolikus Illyés itt barátkozott össze az evangélikus sváb gyerekekkel, a szerb görögkeleti vallásúakkal és a zsidó osztálytársakkal. A tanulás és a játék öröme összekovácsolta őket. Illyés, „ki egykoron idáig rohant világgá", felnőtt íróként többször felkereste „a sok meghitt helyet", ahol „karikába-kerengve szállt magasan négy-öt pihenő kis felleg". A Völgységről és Széplak változatos szépségéről elragadtatással ír: „Ez Vörösmarty tündér-világa, a magyar romantika meseföldje". És sóvárogva felsóhajt: „Szépülj meg nekem is! Vaskos fájdalmaim ércét váltsd tündért kohódban aranyra!" Kevés iskola dicsekedhet nagyobb, szebb elismeréssel, mint amilyent Illyés Gyula írt a bonyhádi gimnáziumról. Nagy munka megy itten. Itt kap az árva palástot, a kis kondás koronát és kardot a nyurga diák, aki álmaiban hadak élén küzd, míg népe szabad nem lesz, hős, mint a mesékben.