Diafilmtörténet dióhéjban
Kiállításunkban körbejárjuk a diavetítés és a vetítők történetét az árnyjátékok több ezer éves feltalálásától kezdve Leonardo da Vinci camera obscuráján át a 20. század virágzó optikai iparágáig. Nosztalgiázunk az 1950-es évektől a legtöbb háztartásban jelen lévő bogárhátú mesefilmvetítővel és a tekercsek tárolására szolgáló színes keménypapír vagy később műanyag kördobozzal, amelyek közül olyan jó volt kiválasztani az esti mesét.
Játék a képekkel
Árnyjátékokkal, a falon megjelenő árnyképekkel már évezredek óta szórakoztatják egymást az emberek; már az ókori kínaiak is játszottak a fény-árnyék jelenséggel. A középkori vásárokban pedig az ún. képmutogatók meséltek a közönségnek festett táblák segítségével. Az irodalomban is megjelenik, Arany Jánost is megihlette a mesélésnek ez a formája, A kép-mutogató című balladája egy tragikus szerelmi történetet beszéltet el a képmutogatóval mint narrátorral. Nem sokkal később új, látványosabb vásári szórakozás szorította ki a festett képekkel mesélőket: a világpanoráma, amelyben az érdeklődők nagyító segítségével vehettek szemügyre távoli városokat, eseményeket, olykor szenzációhajhász módon kivégzésekről, természeti katasztrófákról készült képeket.
A nagy elődök és a csodalámpa
A diavetítők történetében fontos mérföldkő volt a camera obscura megjelenése, és amelyet Leonardo da Vinci is alkalmazott a 15-16. században. A camera obscura, azaz a sötétkamra egy elsötétített szoba vagy doboz, ahol egy konvex lencsén keresztül külső fényhatás éri a szemközti falat, és a külvilág képe kirajzolódik a szoba falára. A camera obscura a fényképezőgép őse, a mai gépek is ezen az elven alapulnak. Athanasius Kircher német jezsuita tudóst nevezhetjük az első diavetítő megalkotójának. Ő a fényforrást a sötétkamrán belül helyezte el, így jött létre az első laterna magica, a „bűvös lámpa”. Magyarországra 1704-ben érkezett meg az első laterna magica, méghozzá Sárospatakra, a református kollégiumba, ahol oktatási szemléltetőeszközként szolgált. Főként bibliai jeleneteket vetítettek vele, de volt képsor az ókori világ hét csodájáról is. Mesterség is épült a vetített képek megfestésére, manufaktúrában készültek az alkotások. A 17. századtól egészen a 20. század elejéig így készültek a vetítésre szánt üveglemezek, iparművészeti termékekként.
A 19. században két meghatározó esemény történt a diavetítés történetében: elindult világhódító útjára a fényképezés és a villamos világítás. Niépce és Daguerre 1839-ben ismertette meg a világgal a nagy találmányt dagerrotípia formájában. Gyakorlatilag nekik köszönhetjük, hogy a 20. század teljes történetét fényképekkel dokumentálva ismerhetjük meg. Edison pedig 1879-ben jegyeztette be az izzólámpa szabadalmát.
Hazánkban az optikai eszközöket, képvetítőket a 19. század elején az olasz származású Stefano Calderoni tan- és látszerekre specializálódott vállalkozása állította elő. A céget 1819-ben alapították, később Calderoni és Társa, majd Calderoni Mű-és Tanszervállalati Részvénytársaság néven ismeretes. Calderoni társa nem más volt, mint a morva származású Franz Hopp, az általunk Hopp Ferencként ismert műgyűjtő és világutazó, akiről a budapesti Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum a nevét és gyűjteményének alapját kapta. A Gizella (mai Vörösmarty) téren lévő boltjuk népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Krúdy Gyula is említést tesz róla írásaiban.
Dia-mozi – az Uránia
A 19. század utolsó éveiben alakult meg az Uránia Tudományos Színház, amelynek célja volt az előadásokkal, felolvasásokkal, később pedig diavetítéssel egybekötött ismeretterjesztés. 1911-ben már 40 ezres diakép-gyűjteménnyel rendelkezett. Az egyesület munkakapcsolatot ápolt Calderonival és a városfotózás atyjával, Klösz Györggyel. Budapesten az előadásokat a mai Uránia mozi épületében tartották, 1922-ben azonban beszüntették tevékenységüket. Pár évvel később, 1926-ban a Falu Urániája néven folytatódott az ismeretterjesztő akció. Az országot járva sok helyen prezentáltak diavetítéssel egybekötött bemutatót, gyakran mezőgazdasági, történelmi, vallási témában vagy a húszas évekre jellemző irredenta szemléletű történeteket.
Világmárkák születnek
A 19. század végétől számos optikai cég kezdte meg működését, köztük a legendás Leica kamerát gyártó Ernst Leitz vállalkozása. A Leica márkanév is a Leitz(sche) Camera szóösszevonással született. Az ős-Leicát Oskar Barnack fejlesztő mérnök alkotta meg: kisméretű fényképezőgép volt, amellyel 35 mm-es perforált cellulózfilmre lehetett a képeket készíteni. A mozgókép-készítésben a 35 mm-es film máig a szabványos filmméret, és egyébként a már említett Edison szabadalmaztatta. A fényképezőgépeket és vetítőeszközöket tekintve a két világháború között már jól menő cégnek számított a Zeiss, a Pathé vagy a Kodak.
A hazai helyzet
Magyarországon az 1940-es években jelentek meg az első – egyébként erősen gyúlékony – nitrocellulóz tekercsfilmek és vetítőik. Hamarosan a vetített üveglemezek teljesen kiszorultak a piacról, de nem sokkal később a nitrocellulóz filmek is, helyüket a biztonsági film, az acetátfilm vette át. A találmány késve, 1953-tól honosodott meg hazánkban, ugyanis az Eastman Kodak Company már 1923-ra kifejlesztette, és tért át az acetátfilmek forgalmazására. 1948-tól kezdődött meg a diatekercsek tömeges gyártása, ekkor jött létre a Magyar Fotó Állami Vállalat Dia-osztálya. 1954-től vette át a Dia-osztály szerepét jogutódja, a Magyar Diafilmgyártó Vállalat. Az 1950-es években kiadott filmek gyakran a politika céljainak megfelelő propaganda-anyagok voltak a kommunista pártról, Sztálinról, Rákosiról, az ipari vagy a mezőgazdasági termelésről.
A tekercses filmek népszerűvé válásával elkezdődtek az otthoni mesefilm-vetítés évtizedei; a mesevetítés a 20. század második fele gyermekeinek meghatározó szórakozási formája volt. 1952-53-ban 31 új mesét adtak ki diafilm formában, majd a hatvanas évektől évente átlagosan 300-at. Ide tartoztak az ifjúsági irodalmat feldolgozó diafilmek is. A Magyar Optikai Művek (MOM) olyan diavetítőt is kifejlesztett, amelyek kétféle típusban készültek: volt egy petróleumlámpás verzió a villannyal nem rendelkező otthonok számára; és létezett egy elektromos változat. A petróleumlámpásból a mellékelt alkatrészekkel elektromos diavetítőt állíthattak össze. Szintén az 1950-es évektől volt forgalomban a Lemezárugyár dobtáras mesevetítője – egészen az 1980-es évekig. Ennek a gépnek köszönhetően ismerhettünk meg számos diamesét és történetet.
Az 1960-as években megjelennek a kevésbé sikeres, magyar fejlesztésű Brillamatic vetítők. Ezek diaképek és tekercses diák vetítésére is alkalmasak voltak – akár távirányítással is. Rövid ideig voltak forgalomban, nem fejlesztették a termékcsaládot. Szintén ennek az évtizednek a találmányai a szinkronizátorok, amelyek használatával sor kerülhetett a diafilmek automatikus bemutatására, hangosítására.
A dianézés nosztalgiája
A Magyar Diafilmgyártó Vállalat jogutódja a Diafilmgyártó Kft. jelenleg 230 magyar nyelvű diafilmet forgalmaz. A mesevetítők reneszánszukat élik; akik diameséken nőttek fel, gyermekeikkel is meg szeretnék osztani a diavetítés misztikus élményét. Nem véletlenül, hiszen különleges és bensőséges hangulatú elfoglaltság egy sötét szobában megtapasztalni, ahogyan megelevenednek előttünk a történetek. Nem utolsó sorban, pszichológusok által alátámasztott, hogy a dianézés pozitív hatással van a gyermekek érzelmi és értelmi fejlődésére.
A Diafilmtörténeti Gyűjtemény az ország legnagyobb diafilm-kollekcióját őrzi, jelenleg az Erzsébet körúti Art+ Cinemában (a régi Örökmozgóban). A magángyűjtemény négy évtizede működik. Gyűjtőköre az 1920-as évektől napjainkig megjelent oktató, ismeretterjesztő és szórakoztató tematikájú diapozitívekre terjed ki; amely jelenleg 5423 diafilm és diasorozat, 428 külföldi diafilm és diasorozat, 148 hangosított dia. A Magyar Diafilmgyártó Vállalat által kiadott tekercsekből álló állományrész szinte hiánytalan. A vetítéstechnikai eszközök, diavetítők és dianézők szintén megtalálhatóak a gyűjteményben. Aki kedvet kapott régi diák lapozgatásához, a Virtuális Diamúzeum oldalon több ezer digitális formában is megőrzött diafilmből válogathat az űrhajózástól kezdve a képzőművészeten át a klasszikus mesékig. Youtube-csatornájukon vetítések is megtekinthetőek, igazi csemegeként korabeli hangfelvétellel. A diavetítőkről pedig a MaNDA adatbázisban böngészhetőek műtárgyfotók 19. századi különlegességektől kezdve a diakorongokon át a keleti blokk országainak gyártmányaiig. Az anyagrész elérhető az Europeanán, az Európai Digitális Könyvtárban is.
A szöveg áttekintését Bíró Ferencnek, a Diafilmtörténeti Gyűjtemény vezetőjének ezúton is köszönjük.
TEJ
