Távírótól az otthoni telefonig

A telefon és telefonhálózat létrejöttének előzményét természetesen a telegráfok környékén kell keresni. Az első elektromos távíróvonalakat az 1830-as években kezdték kiépíteni Amerikában és Angliában, és gyakorlati alkalmazásuk Samuel Morse 1844-es találmánya, a távíró elterjedésének köszönhető.
A távíró beindította a hírközlés fejlődését, és mivel elektromos jelek útján nagy távolságokba, és a korábbi módszerekhez képest elképesztő gyorsasággal küldött üzeneteket, így nem meglepő, hogy többeket is érdekelni kezdett a beszédhangot hálózaton keresztül küldhető jelekké alakítása.
Alexander Graham Bell neve természetesen megkerülhetetlen e témánál, aki 1876-ban szabadalmaztatta telefonkészülékét, de már az 1850-es és 60-as években jelentős felfedezések történtek e területen, dolgozott a telefon megvalósításán a francia távíróműszerész, Charles Borseul, vagy a német származású Philip Reis, aki 1861-ben mutatta be – nem túl praktikus – készülékét. Mellettük mindenképpen meg kell említenünk Antonio Meuccit, Amerikában élő olasz feltalálót, hisz végül is az ő munkája nyomdokain jutott el Bell a szabadalomig.
1876 után Bostonból kiindulva a telefon meghódította a világot – természetesen ehhez olyanok leleményessége, tudása is szükségeltetett, mint például Puskás Tivadar és ötlete nyomán az 1877-ben megépült telefonközpont, vagy az, hogy 1888-ban Almon Strowger feltalálta és megépítette a központ automata változatát. De lássuk, hogy alakult a telefonálás története hazánkban.

Hálózatok égen, földön

1879-ben Puskás Tivadar öccse, Ferenc, az Edison cég képviselőjeként mutatta be a technikai vívmányt, majd egy évvel később engedélyt kapott az ország nagyobb városaiban telefonhálózat létesítésére. A telefonszolgáltatás 1881. május 1-én a fővárosban 50 állomással kezdte meg működését. Nem sokkal később felépül az első három budapesti telefonközpont, majd 1888-ra a távközlésre az állam kizárólagos jogot formált, de a törvény inkább elősegítette a hálózat fejlődését és terjedését, mint lassította. 1890-ben az összekötő távolsági, vagyis interurbán hálózat kiépítése is elkezdődött, hét évvel később pedig már Budapestet és Berlint is összekötötték.
A telefonelőfizetés azonban igen drága volt, kezdetben jellemzően minisztériumok, bank és pénzintézetek, lapkiadó vállalatok és szállodák voltak az előfizetők. Másfél évtizeddel a megjelenés után összesen kb. 8000 helyre kötötték be a szolgáltatást, ám sok panasz érkezett a téves kapcsolások, áthallások és késedelmes bontások miatt.
Ha lassan is, de idővel a telefonhasználók és előfizetők száma növekedni kezdett, ezt bizonyítja az is, hogy 1901 előtt elég volt a hívó félnek az elérni kívánt előfizető nevét bemondani a telefonoskisasszonynak, utána már a hívószámot kellett bediktálni a beazonosításhoz. A fővárosban a kis telefonközpontok helyett 1904-re megépült a Nagymező utcai nagy központ, az utcákat elcsúfító, a házak között keresztül-kasul húzott telefonkábeleket pedig a föld alá rejtették. 1908-ra szükség lett egy újabb budapesti központra, ám az csak a világháború után készült el a Józsefvárosban.
Mint minden sikeresnek tűnő technikai újdonsághoz általában, úgy a telefonhoz is megjelentek kiegészítő szolgáltatások. Az egyik ilyen a Budapesti Telefonhírmondó-szolgálat, amit Puskás Tivadar 1893-ban indított be, az előfizetők egy falra szerelt hallgatókészülékeket kaptak beszélő rész nélkül, a műsor legfontosabb része a hírközlés, tőzsdei jelentés volt, esténként pedig hangversenyeket, operákat, színházi előadásokat közvetítettek. A telefonhírmondó rendszere a második világháborúban pusztult el, bár a budapesti rádió 1925-ös elindulásától azonos műsort közvetített.

A Telefonhírmondó az oktatás szolgálatában cikkivágat, Népszava, 1919. április 18. – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény PDM

1914-ben 200 telefonközpont 90 ezer telefonkészüléket kötött össze, a kisebb központok átálltak az automata kapcsolóberendezésre, de még így is kevésbé terjedt el a lakosság körében a szolgáltatás, a telefon inkább munkaeszközként volt számon tartva, és a technikai fejlődés üteme a háború előtti években nem érte el a nyugati szintet.
A második világháború – mint sok minden máson, elsősorban persze a teljes társadalmon, de – a telefonhálózaton is nyomot hagyott. 1961-ig ugyan lett 671 ezer előfizető, de a Kádár-korban a telefon is hiánycikknek számított, sok helyen a hálózat is elavulttá vált, telefonbekötésre le lehetett adni az igénylést, de jellemzően hosszú évek teltek el a telefonhoz jutás ígéretének ölelésében – még autóhoz jutni is könnyebb volt. Magyarország telefonhálózatának fejlesztési üteme a többi szocialista országénál is jóval visszafogottabb volt, a távközlésre csupán kiadásként és a hatalomgyakorlás eszközeként tekintett a rendszer. A telefonhiány az 1990-es évek elejéig tartott, addig a lakosságnak többnyire be kellett érnie a nyilvános telefonokkal.

Sorban állás a fülke előtt

Az első nyilvános telefonfülkét 1928. december 13-án helyezték üzembe a Váci út 6. szám előtt, és az IBUSZ és a Magyar Vasúti Forgalmi Rt. vállalata, a Magyar Telefonautomata Rt. (MaTaRt) működtette. 1932-re már 600 fülke állt a fővárosiak rendelkezésére, a második világháborúig számuk a kétezret is megközelítette. 1943-ban a beszélgetés díját a korábbi 20-ról 30 fillérre emelték, ami azt jelentette, hogy két különböző méretű érmét kellett bedobni a telefon használatához, ami meghibásodások sorát okozta. Az ostrom idején szinte az összes fülke megsemmisült, helyreállításuk 1946 nyarán kezdődött, ekkor jelentek meg a sárga-zöld fülkék az utcákon, valamint a korábbi érmeméret-fiaskóból tanulva, egy külön érmét vezettek be a telefonáláshoz, amit Boldogfai Farkas Sándor tervezett és 1969-ig volt használatban – bár egyes források szerint a 8. kerületi Gutenberg téren a később is volt egy tantusszal működő köztéri telefon. A tantuszt a pénzérméhez hasonlóan kellett használni, bedobták a telefonkészülékbe, a tárcsázás után várni kellett, ha megtörtént a vonal összekapcsolása, a tantusz leesett – innen ered „leesett a tantusz” kifejezésünk.

Érem (tantusz) Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND

A nyilvános telefonfülkék hálózatát – a teljes magyar telefonhálózathoz hasonlóan – a Magyar Posta kezelte 1950 márciusától. 1960-ban írtak ki pályázatot új fülketervek elkészítésére, ezt követően jelentek meg a falra szerelt telefonok, a féltetővel védettek, a 70-es és 80-as évekre pedig különlegesebb változatokat is üzembe helyeztek, így 1990-re húszféle fülketípus volt ismert.
A készpénzes fizetés mellett 1991-ben megjelent egy új fizetési lehetőség, a chippel ellátott telefonkártya, ami egy idő után nélkülözhetetlen mindennapi használati tárggyá vált, sőt kultusza is kialakult, sokan gyűjtötték, cserélték, vásárolták is a limitált példányszámú, egyedibb dizájnnal ellátott kártyákat.
A telefonfülkék száma és kihasználtsága 1999-ben érte el a csúcsát, ám a mobiltelefonok kilencvenes években történő megjelenésével, majd a robbanásszerű elterjedésével a nyilvános telefonok sorsa megpecsételődött. Ugyan több ötlet is felmerült, hogy mi legyen új funkciójuk, de ezek a kísérletezés fázisánál tovább nem jutottak, széles körben sosem terjedtek el, kísérleti példányokat, például internethozzáférési pontokat, hamar leszerelték. A fülkék, mint utcabútorok, egyes helyeken közösségi könyvtárakká váltak, a legtöbb fülke azonban eltűnt az utcákról, hiszen fenntartásuk a cégeknek veszteséget termelt. Több országban teljesen felszámolták a nyilvános telefonfülkéket, itthon azonban törvényileg szabályozott, hogy a fenntartónak hol és hogyan kell biztosítania a nyilvános telefonhoz való hozzáférést, így egy ideig még találkozhatunk velük a forgalmasabb helyeken – de vajon meddig?

KF

Források:

• Fónagy Zoltán: "A mondandókat hallani fogja" - A hírközlés 19. századi forradalma
• Telefon – Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala
• Telefonia – A távközlés története – kikapcsolodas.t-com.hu, webarchív tartalom
• Frisnyák Zsuzsa: A telefon nélküli élet. Telefonhasználat a Kádár-korban
• Telefonérme, tantusz – MúzeumDigitár