John Webster: Amalfi hercegnő

A Nemzeti Színház előadása

image

A fiatalon megözvegyült Amalfi hercegnőnek hatalommal bíró bátyjai megtiltják, hogy újra férjhez menjen - de hiába, a hercegnő titokban rangján aluli házasságot köt intézőjével és három gyermeket szül neki. Mikor a nász kitudódik, emelt fővel áll testvérei kegyetlen bosszúja elé. Az Amalfi hercegnő korának divatos rémdrámái közé tartozik, s mint ilyen fel is vonultatja a műfaj összes borzongató kellékét: vérbosszú, testvérszerelem, amorális gyilkosok és kémek, őrültek, kísértő holtak. Máig tartó hatása, érvényessége azonban nem e kelléktár kimerítő használatában rejlik. Titka a modernség: fájdalmas szépséggel ragadja meg a létezés bizonytalanságát, függetlenségről, lázadásról, méltóságról beszél, a hatalom deformáló, romboló erejéről, elfojtott, személyiséget felőrlő vágyakról - arról, hogy mindezek jelenlététől az ember hogyan torzul szörnyeteggé vagy marad éppen önmaga. Az Amalfi hercegnő értelmezési lehetőségei igen gazdagok. Gyújtópontjában a Hercegnő áll, aki "más", mint a kora és mint a családja. Megkerülhetetlen, megfoghatatlan, bármelyik szereplő nézőpontjából tekintünk is rá, egy autonóm, szuverenitást és méltóságot árasztó nő, provokatívan önazonos. Épp ezzel hívja ki maga ellen a sorsot. Ettől válik paradox módon, tipikus áldozattá, viktimológiai esetté - még akkor is, ha önként teszi fejét a hurokba. Haláláig testvérei képében a beteges szenvedély szövetkezik a letisztult szívtelenséggel, a visszafojtott téboly a precíz kegyetlenséggel, hogy elvegyék belőle és magukévá tegyék mindazt, amit nem értenek. És mindenki: a képmutató, karrierista tisztekből álló hercegi udvar, a jobbik énje ellen harcoló, cinikus, kémmé felfogadott gazember részese, felelőse a tragédiának, amely által a világ - híján a jóságnak - a bomlás felé halad. A széteső univerzum szereplői a Gonosz templomában, magukon viselnek még egy fejet, saját kiüresedett és szenvtelen tekintetű, testüket az Ég felé meghosszabbító fejet, hogy így váljanak önmaguk katedrálisává, de egyetlen, immár örökké ugyanabba a fenyegető vagy éppen ölelő mozdulatba merevedett-torzult kezük a Gonosz bábjaivá teszi őket. ANTONIO Becsvágy, Madame, a nagy ember tébolya, S nem láncban, rács mögött tartják, de fényes, Szép termekben, s ez teszi Gyógyíthatatlan agyrémmé. Ne képzeld, Hogy oly buta vagyok, s nem is gyanítom, Mit tartogatnak kegyeid; de őrült, Ki fázván, két kezét a tűzbe dugja kis melegért.

Subject, content, audience
subject Jelenet az előadásból
Creators, contributors
creator Dohi Gabriella
publisher Fotó.színház.hu
contributor Péterfy Bori, Sinkó László
Time and places
spatial reference Nemzeti Színház
date 2009-05-15
temporal reference 2009. máj. 15
Attributes
extent 79,2 KB
colour image polychrome
format jpeg
Legal information
rightsholder Dohi Gabriella
access rights rights reserved - free access