Minden azzal kezdődött, hogy Rozi hatodik születésnapja elveszett. Jó: esetleg elkóborolt. Mindenesetre szőrén-szálán eltűnt, nyoma veszett, felszívódott. Még szerencse, hogy megkergült az ágy lábához kötött lufi, mert különben mi repítette volna Rozit egyenesen fel az égbe? Márpedig ha nem repül, talán sosem találkozik a szeleburdi kentaurlánnyal, a Nagy Kaprikornusszal, a tejtó halacskáival, a Krokorigó ikrekkel és a többi églakóval, s a végén maga is elhitte volna azt a képtelenséget, hogy az égben csak forró gázok vannak meg hideg kövek, és végtelen üresség. Nincs határa a kalandoknak, ha a képzelet sarkallja. Rozi a gyerekszobából - álmában, persze - felröppen az égre, hogy megkeresse elveszettnek hitt szülinapját, és kedves cicája társaságában sorra találkozik a csillagképekkel. Először kislányának mondta el Tasnádi István ezt a mesét, amelyet Jeli Viktóriával közösen írt bábszínpadra. Játékosan eligazít az égbolton, de önismeretre is tanítja a gyerekeket. Afféle "színes, szélesvásznú kalandutazás" elevenedik meg a társulat színe-javával, Tengely Gábor hagyományokat tisztelő, de kortárs szellemiségű rendezésében. A Boráros Szilárd által tervezett különleges látvány és Szemenyei János zenéje a hollywoodi mesefilmek, musicalek képi- és dallamvilágával tart rokonságot.