Zanzásított Bánk bánt ad a Budapesti Kamaraszínház: Háry Jánosnak öltözött köztisztviselő kapucniban lopva hazatér. Feleségét egy operett-Bóni karjaiban találja. Noha 15 centiméterre áll az ölelkezőktől, nem emel szót, átmegy a következő felvonásba, ott néhány segédszínész szmokingból átöltözött összeesküvő-zubbonyba. Sok más tréfás dolog történik még: fonákról hasba szúrnak egy selypítő lézengő rittert, mire is közli: leszúrták hátulról. Föltehetően remek tréfának tartották ezt a próbán, valószínű, sokat nevettek rajta. Hasonló kebelbeli titkokkal terhes a Bánk bán ’96-nak becézett együgyűség. Az egykori adoma jut róla eszembe: vizsgakérdésként a professzor faggatja a medikát: - Kisasszony, van-e a péniszben csont? - Van, professzor úr! Mire a prof: - Azt maga csak úgy érzi, kollegina! Ruszt József is úgy érzi, hogy a színészeknek szóló javaslatai átértelmezik Katona József tragédiáját, pedig nem is értelmezik. Nincs tisztázva az sem, mire fordít gondot a rendezés: a drámai jelenetek kidolgozása elmarad, a főszereplők előrejönnek Kis Kovács Gergely kifutóján a nézőkig, majd visszamennek a hátsó színpadra elmondani szövegüket. Két statiszta azonban kidolgozott jelenetben habzsolja a meráni kaszinótojást. Az összes halott föltámad a fináléhoz, amikor egy temetőszolga kapával a deszkapadlóban sírt ás és a hordóból földet szór a színre, a társulat drótszárú szegfűket dobál a sírra, miközben gramofonból Palló Imre dr. elénekli Erkeltől a Hazám, hazámat. Sötét. Kis taps.