Színházi estéken úgy a második felvonás közepe táján, amikor fokozatosan kimegy a vér a nézők agyából, s lassú álmosság önti el, szélfuvallatként borzong végig a nézőtéren a suttogás: mit mondott? Valóban mit mondhatott odafönn az a hölgy annak az úrnak? Vagy az úr a hölgynek? Vagy a hölgy a hölgynek? Vagy egyáltalán miről is van szó a színpadon? Ilyenkor a néhai Gellért Lajos tréfája jut eszembe: a szerző legyen halhatatlan, de a színészek legyenek hallhatók.