„Egész egyszerűen: a legnagyobb élő angol prózaíró – írta Jean Rhysről néhány éve a tekintélyes kritikus, Alfred Alvarez. Aki olvasta az írónő magyarul is megjelent regényet (Széles Sargasso-tenger; A sötétség utasa; Jó reggelt, éjfél), aligha találja felelőtlennek ezt a kijelentést. A dominikai születésű, különös pályafutású Jean Rhys, aki harmincéves korában Párizsban kezdett írni, majd egy novellás kötet és négy regény után évtizedekre eltűnt a közönség szeme elől, ma már vitathatatlanul az angol irodalom élő klasszikusa. Hogy mennyire élő, azt 1976-os novellás kötetével bizonyította, amely nyolcvanegy évesen is alkotóerejének teljében mutatja. Kötetünk utolsó hét elbeszélése ebből a kötetből való. Az első hat 1927-ben megjelent első könyvéből, amelynek előszavában Ford Madox Ford az egész életműre érvényes szavakkal így méltatta ifjabb pályatársát: "Félelmetes éleslátás jellemzi, és félelmetes – már-már kísérteties – szenvedély, amellyel az elesettek ügyét magára vállalja… Legvonzóbb tulajdonsága az ösztönös formaérzés: írásai pontosan ott kezdődnek, ahol kezdődniük kell, és pontosan akkor érnek véget, amikor megtették a dolgukat.” Jean Rhys csak arról ír, amit nagyon alaposan ismer. A helyszínek életének helyszínei: Nyugat-India, ahol gyerekkorát töltötte, az első világháború utáni Párizs, ahol örökös létbizonytalanságban íróvá érett, és Anglia, ahol vidéki elvonultságban megöregszik. Írásművészetében nincsenek látványos fordulatok. A hang, amelyre kezdetben rátalált, és amelyet azóta is használ – hogy újra Alvarezt idézzük –, „meglepően fiatalos: könnyed, tiszta, hajlékony, eleven, természetes – és kivételes erőfeszítéssel egyetlen célra koncentrált; az egyszerű igazmondás eszköze”.