Érdekes szembesülni a spanyol történelem helyszíneivel egy magyarnak is, ha mondjuk látta a Madách Színházban Illés Endre Spanyol Izabella című drámáját. A mór uralom utolsó mentsvárába, Granadába 1491-ben vonultak be Ferdinánd és Izabella csapatai, s a királyi pár hamvai is itt, a székesegyházban pihennek. Izabella volt az, aki Kolumbusz vállalkozását pártfogásába vette. Az Alhambrát vagy a csodakertet, a Generalifét látva nagyon hihetőnek tűnik a legenda, hogy az utolsó már uralkodó Boabdil könnyezve hagyta el Granadát. De Granada a XX. századi spanyol költészet világirodalmi rangú költőjének, Federico Garcia Lorcának is városa, akit a polgárháború idején a falangisták végeztek ki. A város egyik, fehér házaival virító negyedétől így óv az idegenvezető: "Reménytelen ügy, a taxis nappal sem viszi fel önöket oda." Mit veszíthetek? A taxis is felvisz, ráadásul senki sem támad meg, sőt itt érzem először Spanyolország igazi hangulatát. Beinvitálnak az apró házacskák rejtett belső udvaraiba, a parányi és mégis zsúfolt kertekbe, a patiókba, ahol az izzó napsütésben a friss locsolás után elviselhető a hőség, s az ember rejtve marad a kíváncsi tekintetek elől (ez a befelé élés még a móroktól örökölt szokás). Andalúziai gazpachót enni Sevillában olyasmi, mint hortobágyi palacsintát enni a Hortobágyon, szegedi halászlét Szegeden, a Tisza-parton. A gazpachónak csak az alapanyagait ismerem: végy tehát köménymagot, fokhagymát, főzőhagymát, kenyérbelet, paradicsomot, sót, borsot, bőven uborkát, zöldpaprikát, olajat és ecetet. Őröld mindezt finomra, majd következik az előttem ismeretlen alkímia - végül tálald a levest hidegen. Pazar az íze, egy szóval kifejezhetetlen, mert számtalan ízemlék tolul fel az emberben az első kanál után. S mindez még csak az étkezés kezdete. Újságcikk : Világ Ifjúság, 1978. október