2014. május 16. 18:00;Pelikán Galéria Székesfehérvár Kossuth L. u. 15.; Szervező:Székesfehérvári Művészek Társasága; Megnyitja: Kemény István író, költő A tárlat kurátora Jónás Attila képzőművész; Az idei téma a társaság kiállításán egy ruhadarab, ami végső soron jelmez, a kor divatja szerinti maskara. Az öltözék általában érzékenyen „működik”: egyrészről kínos két egyforma toalett egy társasági esemény hölgytagjain, ugyanakkor ízléstelen, ha nem megfelelően különbözik a környezetétől (indián tolldísz körmenetben). Tehát jól megválasztva pozícionál és a konszolidált másságot mutatja. A nyakkendő csak dísz, kiegészítő, jel. Kazinczy nyaktekerészeti mellfekvencnek akarta nevezni. Mára kettő fazonja terjedt el: a háromszög és az enyhén szélesedő szalag. Előbbi a mozgalmároké. Zöld, szürke, barna, de volt kék és vörös is. Idősebbek emlékeznek. A hosszúkás nyakkendő a praktikus Windsor csomóból csüng a férfimellen. Szinte kötelező bizonyos ruhához (zakó), bizonyos foglalkozáshoz (politikus), bizonyos munkahelyhez (bank) és bizonyos eseményhez (ünnepség). Viszont viselése furcsa közmunkára, és döbbenetes fürdőnadrághoz. A nyakkendő néha önállósítja magát: szélben lobog, szélcsendben lóg a levesbe. E textília az irodalomban is rendszeresen felbukkan. Juhász Gyulánál a felejthetetlen szerelem relikviája, néhány éve pedig Kemény István írt verset a nyakkendőigazítókról. A fehérvári képzőművészek most transzponálnak belőle színeket, formákat és gondolatokat. Mi van, ha a nyakkendő nem csak nyakkendő, hanem esetleg valami más?