Az esszé tárgyias műfaja minden más műfajt magába olvaszthat: novellát, drámát, lírát, de még más művészeteket is. Réz Pál tanulmánya az emlékíró Saint-Simon hercegről: festmény az emberről és a korról; pontos, leleplező, mégis vidám, akár egy klasszicista portré, hátterében tájjal. A martin du Gard-esszé: novella; rejtve, korrekt irodalomtörténészi fejtegetések burkában a nagy műhöz, A Thibault-család-hoz - a regényhez és a "családhoz"- fűződő személyes kapcsolat benső történetét idézi fel. A dráma: Németh Andor pályaképe; félbemaradt erőfeszítéseket, végzetszerűen meghiúsuló kísérleteket sűrítő modern, epikus dráma. Hitelesebbet az irodalmi lét, életforma tragédiátlan tragikumáról keveset írtak magyarul. A jó esszé objektív önvallomás; a jó esszéista úgy szól önmagáról és a köréje rendeződő világról, hogy közben a lehető legpontosabb adatokat, leghitelesebb ítéleteket közli tárgyáról. Az esszéista Réz Pál formális pszichologizálás nélkül, de hallatlan lélektani érzékenységgel tud azonosulni íróhőseivel: önmagából értve meg őket, és (belőlük önmagát) újjáépíti a művész személyiségét, hogy e rekonstrukció segítségével világíthassa át a műben is a lényeget. Kötetének műfaji, tematikus, hangulati sokféleségében éppen a sokféleség az egység. Az, hogy Réz Pál sokféle szépségre, sokarcú varázsra nyitott, hogy egyszerre érzi Beckett végsőkig lecsupaszított figuráinak és Móricz hús-vér hőseinek igazát, hogy egyaránt rezonál Szép Ernő lírai dekadenciája és Semprun politikus korszerűsége. Irodalomtörténészi műveltsége, kritikusi szigora sosem lesz terhe az esszéknek; inkább nagy súlyú motorként húzza fel, és lebegtetni a magasban őket, hogy az élmény (egy mű élménye, egy író megismerésének élménye), mindig és elsősorban- élmény maradjon.