Ebben a kötetben színházi kritikák olvashatók. Legnagyobbrészt a Népszabadság-ban, a Kritiká-ban, az Új Tükör-ben és a Színház-ban jelentek meg először; néhányukat az Élet és Irodalom, illetve a pécsi Jelenkor közölte. Öt év megrostált termését gyűjtöttem négy ciklusba, 1979 és 1983 között. Bár a tartalomjegyzékben szerzők neve és művek címe segít tájékozódni, szándékom szerint nem színdarabokról írtam; azt a benyomást próbáltam alkalmanként rögzíteni és elemezni, amelyet egy mindössze néhány óráig létező, önálló műalkotás, a színházi előadás keltett bennem. Ezért arra kérem az Olvasót, hogy írásaimban ne a megfellebbezhetetlen ítéletet, hanem az élmény keresse. Mert a mirelitáruktól eltérően a színházat csak a minél magasabb hőfokú élmény tartósíthatja az emlékezetben. Ez mindaddig így lesz, amíg a gyűjteményes színikritikákkal együtt nem emelhetjük le a polcról a megfelelő előadások videokazettáit is. A színházban gyakran változik a szín; néha leengedett függöny mögött, néha nyitott színpadon, ahogy a játék törvénye diktálja. A színikritikus törvénye: nyomon követni a színváltozásokat. Azokat, amelyek egy-egy előadás során zajlanak le, és azokat, amelyek hosszabb távon, a színházi folyamatban történnek. Üdvös színváltozásokat- képletes értelemben- csak a színváltozatok hozhatnak. Sokszínű színház és nyitott "belső színpad"- e kötet szerzőjének ennyi a kritikusi színvallása.