Tiszán innen, Dunán túl Szeptember utolsó vasárnapján nyílt Kaposváron az V. Dunántúli Tárlat, s október első vasárnapján Hódmezővásárhelyen a 31. Vásárhelyi Őszi Tárlat. A két hazai tájegység 1984-es képzőművészeti termésével így egyhétnyi idő távolságra találkozhatattam. Kaposváron és Hódmezővásárhelyen is úgy tetszik, a kötelező hagyománytisztelet kívánja, hogy az ünnepi esemény ünnepnapokon történjék. Az esmény ünnep volta mindkét helyen külsősőgekben is megmutatkozott. A műalkotások szemlélésére szentelt időt, az ünnepnapokat a szabadidő nyilvánvaló praktikumánál ősibb szokás, mélyebb logika kapcsolja össze népünk tudatában. A szokások hosszú életűek. Miként a világos teremtő isten, az ember is megpihen a hetedik napon, hogy ő is láthassa a hatnapi munkájának az eredményét, s hogy részesüljön abban az igében, amit a teremtő egyszülött fia hirdetett az emberek között. Ez az ige vált malaszttá és testté vasárnapokon évszázadok során az országban. A kiállítási megnyitó beszédek ünneplőbe öltözött hallgatóságára figyelve Vásárhelyen és Kaposváron is elő-előtűnnek egy-egy figyelmes arcon az igét váró magatartás jelei. A készség jelei az élőszó meghallgatására, hangozzék az bár a szónokok szájából vagy fényesüljenek bár a kiállított művek üzenetében. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt jóval több ilyen figyelmes arcú ember jelent meg a vidéki képzőművészeti kiállításokon, mint most, 1984-ben. Mintha megszűnt volna a szépség éhe az emberekben; közömbösek lettek, nem igénylik a művészek áldozatát. Ezért a Tiszán innen Dunán túl élő művészeknek is hasonlatos az aggodalma a régi athéniakéhoz. A felhőkakukkvár végül is kapitulálásra kényszeríti az isteneket, és az emberek istenévé teszi a madarakat. Ezzel a példázattal érzékelteti Németh László a harmincas évek-beli író és közönség kapcsolata közé ékelődő kapitalista viszonyokat. Sokan úgy vélik, hogy a képzőművészet és a közönség eddig kiépült kapcsolata megtört, s a törés nyomában felhőkakukkvárként a modernség ékelődik.