Tornai ​József írja új könyvéről: „Nincs más, csak az a halálos kopárság, homokpusztaság, a dombok sivár teteje, ahol semmi, semmi nem él meg az ördögszekéren meg a szorongáson kívül. Mostani életem fájdalmas búcsú a gyerekkoromtól. Micsoda elszakadás ez saját gyökereimtől, őskoromtól! Keresem a hangot, ami még közös, ami még ugyanaz. Néha fölcsendül – de egyre gyöngébben. Mit tegyek, magamra hagyatva egy idegen, öregedő lénnyel, mit tegyek, én, a gyerek, a mindenen csodálkozó, a győzhetetlen?