Az ​út fölött finom pára lebegett. A napmeleg most erősödött. Éjszaka alighanem eső volt erre. Az aszfalt nedvesen sötétlett, de lám a nap most kezdte felszívni az a vékony, nyirkos, tapinthatatlan réteget. A pára tünékeny volt, lebegett is, meg nem is, az autó a kis foltokba futott és széttépte őket. Edina nem nézett ilyenkor a visszapillantó tükörbe, sejtette, úgysem látna semmit. A pár volt, nincs. Próbált nem gondolni semmire. Először a vezetésre koncentrált. Szerette ezt a kocsit, már két éve nyúzta, de az bírta és motorja most is hálásan duruzsolt. Finoman gázt adott, mert az út felfelé vitte és nem akart veszíteni a sebességből. Bár voltaképpen nincs miért sietnie. Már nincs. Azt sem tudta, hogy milyen kedve van? Se jó, se rossz, talán. Valahol „középen” érezte magát. Nevetni ugyan biztosan nem volt kedve. De igazi szomorúság sem fogta el. Pedig mindkettőre lenne oka. A helyzet olyan …olyan egyszerű, olyan közönséges. Éppen azért, mert naponta megtörténik vagy százezer emberrel. Bár ahogyan most vele megesett, azért az talán ennél ritkább. /Melissa Moretti/