Az Ördögorom csárda (akkori német elnevezéssel: Teufelskanzel) már nevével is kitűnt a fővárosi kocsmák közül. Azonban jó marketingjével, régebbi megfogalmazás szerint hírverésével, jelentősen tudta látogatottságát növelni. Az erózió vájta Ördögorom alatt, a szűk völgyben elhelyezkedő épület és kertje kiválóan alkalmas volt a vendégek fogadására, maga a hely és a környezetre való rálátás szinte egyedivé tette. Az a Gruber Emil nyitotta meg 1924-ben, aki előtte Berlinben, Londonban Párizsban és Bécsben is dolgozott már a vendéglátóiparban, így nagy szakmai tapasztalatot szerzett és azt kamatoztatta budai csárdájában. Az idők folyamán általában elégedett vendégek álltak fel az asztaloktól és sokan visszatérőkké váltak. A nyitás után az 1940-es évekig a környék buszközlekedése még nem volt ennyire kiterjedt, a farkasréti villamos-végállomástól ingyenes külön autó ment a vendégekért. Azonban számos konkurenciával is meg kellett küzdenie az Ördögorom csárdának, hiszen a környéken más vendéglők is működtek. A konkurenciaharc nem jelentett haragot, a kocsmárosok többször össze is ültek, úgy beszélték meg a napi dolgokat, gondokat. A farkasréti villamos vonala mentén számos "búfelejtő" kerthelyiség szolgálta a betérőket, de a közeli és régebbi Szerelem bolondjai vendéglő szintén számos vendéget csábított. Amikor a Farkasrétet az 1930-as években hivatalosan is üdülőhellyé nyilvánították, talán arra az időszakra mondható a fénykoruk. Nemcsak az Ördögorom csárdában, de a többi vendéglőben is szokás volt, hogy a közelben nyaralók részére napi panziót biztosítottak. Így aki nem túl messze vett ki szobát az napjában többször is, aszerint hogy milyen étkezési rendszert kért, oda- és visszagyalogolt a nyaralásra kivett szobája és a vendéglő között. A panziórendszerben a bevett szokás a napi háromszori étkezés volt, amely: reggelit, ebédet és vacsorát jelentett. Ezt lehetett még megfejelni uzsonnával, sőt tízóraival is. Az ilyen étkezési rendszert az üdülőknek találták ki és ez mindig jóval olcsóbb volt mintha külön-külön fizettek volna az étkezésekért. De nem csak nyáron, hanem a téli síszezonban is élénk volt a csárda látogatottsága, hiszen a Normafáról ide vezetett le a Farkas-völgyben használatos síútvonal. Ősszel és tavasszal az alkalmi kirándulók is gyarapították a vendégsereget, akinek turistaigazolványa volt, az 10 százalék kedvezményt kapott az étel-ital árakból. A környék még jó részt beépítetlen volt, így igazi kirándulásnak, kalandnak számított a hely felkeresése. Az 1950-es évek második felétől a 8-as autóbusz meghosszabbításával a Farkas-völgy bejáratát képező Edvi Illés utca torkolata megállóhelyet kapott, így már jóval kevesebbet kellett a vendégeknek gyalogolniuk, és az sem volt mindegy, hogy így a visszaútban nem feltétlenül kellett a meredek úton felkapaszkodni a villamos-végállomáshoz. A megszűnés előtti bő másfél évtizedben olyan termékek is voltak az étlapján, amelyek bár egyszerűek voltak, mégsem nagyon kínálták őket máshol. Itt már akkor volt állandóan tea, amikor az Magyarországon még kifejezetten ritkaságszámba ment. De léteztek egyszerű palacsinták is, sőt a túrós palacsintájuk és a réteskínálatuk utánozhatatlan volt. Az 1970-es, 1980-as években a környéken kirándulók rendszeresen betértek egy finom palacsintára. Az 1980-es évek végén bezárták. Később "véletlenül leégett", emiatt az alapokig lebontották. Mára alig maradt belőle valami.