KI VAGYOK ÉN?
Ki vagyok én? Ezzel a sorral záródik Patai Edith verseskötete, — nem költészete — s ez a felkiáltás a költő kérdése, nem költői kérdés. A költő az örök ellentétek embere. Benne minden érzés felfokozott; méretben, intenzitásban kiélezett és a benne széthajtó reflexiók a szélső határokig merednek. Önös: mert mindent legbelül érzékel, a szíve gyökerére lélegzett valóság elveszti magába zártságát, önállóságát és benne mássá születik; s mert mindent önmagában lát, fog fel, minden benne is van, ő a forrás, ő az Anya, a centrális nap, mindenek róla szakadtak le, mindenek körötte keringenek a tőle nyert fényben. S mert mindent imagát-tépő parthenogenezisben vajúdik életre, anyás áldozatossággal önzetlenkedik, s úgy véresen, vonaglón darabolja, osztja, hajigálja szét szívét a világnak.

WHO AM I? Who am I? This line concludes Edith Patai's volume of poetry, - not her poetry -, and this exclamation is the poet's question, not a poetic question. The poet is the (wo)man of eternal opposites.