A kaszkádli a cirkuszi szótárban azt jelenti: műesés. A mutatványok és a színpadi csillogás mögött ugyanis mindig ott a lehetetlennel küzdő artista esendősége, sérülékenysége. Ha ront, akkor paccol. A pacc szó, azt hiszem, nem közérthető. Rontást jelent a cirkusz nyelvén, azt, amikor leesik a tányér, zuhan az artista, törik a boka. Eredeti pacc nincs is a Hólyagcirkusz Az utolsó pacc című előadásában, Szőke Szabolcs és társulata a Stúdió K-ban azt csinálja, amit eltervezett, jó kis zenés előadást a cirkuszról, a szokott pincehelyszínen, a megszokott, éppen kellemes hosszúságban, a szokott módon karakteres szereplőkkel. Lehet kifogásokat előrángatni, amelyek szerint a társulat cirkuszfelfogása enyhén szólva régies, így nem kunszt ma a kulisszák mögé benézni, és a csillogás mögötti szegénységet, esendőséget, élethalálharcot bemutatni. De ez az előadás bevallottan a régi idők cirkuszával foglalkozik, nemcsak a számok régiesek, de a százfejű direktor beszédében az idegen szavak rövid á hangjai is. A régi figurák éppen annyira érvényesek, mint Minarik Ede volt az emlékezetes filmben. A fakír, fejében baltával, hátában késsel Száraz Gyula, az elektromos művész, akinek testén négyszáz voltot és háromszáz ampert vezetnek át, és Danton Ella, a féllábú táncosnő, akinek haragos virtuozitását hangsúlyozandó, a cirkuszigazgató maga kopogtatja ki falábán a Carmen Habanerájának ritmusát. Szórakoztató az előadás, nem utolsósorban azért, mert sikeresen haladja meg a cirkusszal kapcsolatos humorok közhelyességét. Itt is papírból van a kő, amelyet a szöges deszkán fekvő szegény Dobrovits mellkasára helyeznek, de a papírsúlyra ráugrik a falábú táncosnő is nehezéknek, és a szomorú arcú fakír hátán jó mély nyomokat hagy az eset. Nem vitás, hogy a Hólyagcirkusz társulat előadásaiban van némi kiszámíthatóság. Ugyanaz a mélyített, hozzávetőlegesen négyzet alakú játéktér, a festett arcok, a furcsa, érzelmes humor, az előadásokat átjáró zene, meg az a csoda, ahogy minden lehetséges eszközből árad a muzsika, nemcsak a fuvolából és a trombitatölcsérrel felszerelt hegedűből, de a szögekből, fűrészekből, fémlapokból és pingponglabdákból is. Olyan erős a társulatban az önmagához való hűség, hogy annak már külön neve van. Úgy hívják: stílus. (Fáy Miklós, Népszabadság