A Találkozásban a rendező megháromszorozta a szereplőket, „hogy a történet különböző szegmenseire fókuszálhassunk. Noha a három pár ugyanazt a történetet adja elő, a saját személyiségükön átszűrt aspektusoknak köszönhetően – mivel egy térben, szimultán látjuk őket – feltárulnak a dráma valódi mélységvonzatai.” Miközben a Mária és a Fiatalember közötti találkozásban egyre inkább kirajzolódik a múlt, az apa története, amely választ ad mindkettejük jelenére, beavatást nyerünk sorsokba, életekbe, a történelmi emlékezetbe, átszőve a mesélésre és a megértés lehetetlenségére való reflexióval. A három színészpár játékát élő zene gazdagítja, amely nem pusztán aláfestő szerepet tölt be, hanem az előadás szövetének alapvető részét képezve – Arvo Pärt Passiójának zenei dramaturgiája alapján – maga is folyamatában születik meg és áll össze egy zeneművé. A Találkozás az előadók fizikai jelenlétét a szavak, a beszéd szemszögéből kiindulva vizsgálja, azonban játékukat alapjaiban határozza meg a mozgás, a koreográfia. Szöveget hallunk és testeket nézünk: a színészi munka komplexitása, szó és mozdulat egysége, a játékosok, a játék fizikalitása és sajátos, összetett kommunikációja határozza meg Gergye Krisztián rendezését.