Az illatszerboltok Gombóc Artúrjai megszámlálhatatlan formájú, színű, illatú vagy éppen illatmentes, vegán vagy bio alapanyagokból elkészített, kecsketejjel, szénnel, gyümölccsel, fűszerekkel vagy növényi olajokkal gazdagított termékkel találkozhatnak az üzletek polcain. A szorgalmasabbaknak pedig nem kell messzire menni, hogy tanfolyamon sajátítsák el a szappanfőzés fortélyait. Napjaink tisztálkodószer-arzenáljától elszakadva, tekintsünk most egy kicsit a múltba: hol és hogyan készültek a szappanok, kik forgalmazták, előállításuk, minőségük miben tért el korunk kínálatától.

Szappan? Ez zsír! 

A szappan, rövid kémiai meghatározása szerint karbonsavak nátrium- vagy káliumsója, ami mosakodásra és mosásra használható. A tisztítás folyamatának részletes, kémiai reakciókon alapuló bemutatását most mellőzzük, megnézzük azonban azt, hogyan készült a szappan. A szappanfőző mesterek a szappankészítéshez lúgkövet és marhafaggyút használtak. A vízben feloldott lúgkövet és a zsírt egy üstben hosszú ideig forralták és keverték. A folyamat eredménye a fehér, szilárd kéreg, amit másfél óra múltán vászonnal kibélelt keretekbe tettek. A kihűlt szappantáblákat dróttal vagy zsinórral a kívánt méretű kockákra vágták, majd szellős helyre rakták, hogy megkeményedjen.
A házi szappant sertészsírból és hamulúgból főzték, de nem volt ritka, hogy birka- vagy lófaggyút használtak, sőt előfordult, hogy a megmaradt hurkazsírból vagy krumpliból is készítettek szappant. Koratavaszig, rendszerint Húsvétig gyűjtötték a zsíros hulladékot, a lúgot pedig például az Alföldön úgy állították elő, hogy a kiszáradt tavak fenekéről összesöpörték a sziksót, amelyhez hamut és meszet adtak. Az összetevőket addig főzték, amíg a szappan felül ki nem csapódott. A kész szappant farekeszekben a padláson vagy a szoba mestergerendáján szárították ki.

A növényi olajok újra felfedezésétől a modern technológiáig

A középkorban az arabok voltak a növényi alapanyagokból készült szappan feltalálói (aleppói szappan), ezeket azonban mindig is csak az igazán jómódúak engedhették meg maguknak. Ahhoz, hogy az Európában gyártott szappan igazán népszerű lehessen és ne csak mosási, hanem tisztálkodási célokra is széleskörben elterjedtté válhasson, még sokat kellett finomítani rajta. Egyelőre ugyanis alapanyaga, a faggyú miatt nem volt túl bizalomgerjesztő sem a színe, sem az illata. Az ipari gyártás megindulásával egyre inkább törekedtek kiszolgálni a vevőket, kiküszöbölni az általuk jelzett hibákat (avasodás, olajcseppek kiválása, zsírosodás), és olyan adalékanyagokat használni, amelyek kellemes illatot adtak a terméknek. Kedvelt illatok voltak a citrom, levendula, az ibolya, a rózsa, az orgona, a mandula és a kókusz. A növényi olajokból készült szappanok, előnyösebb tulajdonságaik miatt, egyre népszerűbbekké váltak. Az infrastruktúra fejlődése a pálma- és kókuszolajból történő gyártást is lehetővé tette. Kevéssé ismert, hogy az 1848/49-es szabadságharc tábornoka, Görgey Artúr közvetetten ugyan, de hozzájárult a szappan tökéletesítéséhez. Ő volt ugyanis az első, aki a kókuszzsírban kimutatta többek között a laurinsavat, amely a szappanok habzásáért felelős. Tudományos karrier helyett azonban, mint tudjuk, a harctéren várt rá történelmi jelentőségű feladat. A 19–20. század fordulójára a szappan, a fejlesztéseknek köszönhetően igazán jó hírnévre tett szert, ebben a fellendülő reklámipar is megtalálta a maga lehetőségeit. 1894-ben még az új-zélandi postai bélyegek hátulján is szappant népszerűsítő szlogeneket lehetett olvasni.
A mai modern szappangyártás három általános lépése: az elszappanosítás, melynek során különböző olajokat és zsírokat lúggal reagáltatnak. Ez a folyamat manapság már számítógép-vezérelt. A második lépést, a szárítást, hő és vákuumszárító segítségével végzik. Végül a granulátumot parfümmel és más adalékokkal vegyítik, színezik, a darabok tömörítés után szappanprésben nyerik el végső formájukat.

 A szappanfőző céhek virágzása és hanyatlása

Bár egész pontosan nem tudni, hogy mikor jelent meg a szappan az emberiség történetében, annyi biztos, hogy szappantartalmú anyagokat már évezredekkel ezelőtt is használtak különböző célokra: bőrök kikészítéséhez, mumifikáláshoz, hajpomádéként, gyógyászati szerként. A görög-római világból sem maradtak fenn olyan emlékek, amelyek arról tanúskodnának, hogy tisztálkodási célra használták volna a szappant. A víz tisztító hatását agyaggal, homokkal, hamuval, majd illatos olajokkal fokozták, amelyet speciális kaparóeszközzel, a strigilisszel távolítottak el a testükről. A ma ismert szappan elődjének első említése i.sz. 385-ből származik, bár idősebb Plinius római történetíró A természet históriája című művében már írt a gallok kecskezsírból és hamuból készült szerének, a saponak tisztító hatásáról. Egyes nézetek szerint a sapo szóból eredeztethető a szappan elnevezés.
A szappanfőzés gyakorlata a korabeli források alapján 800 körül indulhatott. Nagy Károly rendeletében előírta, hogy a hűbéri birtokokon szappanfőző iparosokat alkalmazzanak. Magyarország területén az első szappanosmester 1379-ben Sopronban dolgozott. A mesterek száma idővel növekedett, és céhekbe tömörültek, legsikeresebb céhünk pedig a debreceni volt. Árujuk annyira kiváló minőségűnek számított, hogy nemcsak helyben és a környező városokban árusították, hanem jelentős mennyiséget szállítottak a Felvidékre és Erdélybe is. Évi termelésük meghaladta a kétezer mázsát. A 17. században levendula- és rózsaolajos szappant is főztek. Készítményeik - a szigorú céhszabályzatnak köszönhetően -, a kor legnépszerűbb, párizsi és velencei szappanjaival vetekedtek. A céhszabályzat szerint ugyanis, aki nem megfelelő, „hitvány” minőségű szappant készített, azt pénzbírság megfizetésére és a szóban forgó szappanmennyiség újrafőzésére kötelezték. Hogy mennyire terjedt el a szappan használata tisztálkodási célokra Európa-szerte, az meglehetősen érdekes kérdés. Noha az első szappanfőző céhek Prágában és Bécsben már a 14. század elején megalakultak, a Földközi-tenger térségében, később Marseillesben pedig felvirágzott a szappangyártás, a tömeges felhasználás mégis csak a 18. századtól vált jellemzővé. Egy 1672-ből fennmaradt levélből tudjuk, hogy egy arisztokrata hölgy számára részletes használati utasítást is mellékeltek az ajándékba küldött itáliai szappancsomag mellé. A mosó- és natúrszappanokhoz a vásárokon lehetett hozzájutni. Főleg a mezővárosok polgárai vettek mosószappant is, de az igen értékes portékának számíthatott, ha abból indulunk ki, hogy 1640-ben egy marosvásárhelyi asszony perre vitt egy szappanlopási ügyet. Természetesen a háziasszonyok többsége tudott szappant főzni, és bár a házilag főzött szappan minősége rosszabb volt, olcsósága miatt mégis vetélytársa lett a céhek termékeinek. A szappanosok emiatt egyre inkább a pipereszappan előállítását szorgalmazták. Ám erről a területről is hamarosan kiszorultak, mivel megjelentek az olcsóbb, nagyobb választékkal rendelkező szappangyárak. Bár tudunk egy szappanfőző mesterről, aki még aktívan működött az 1970-es években Budapesten, a 13. kerületben. Az alapanyagul szolgáló zsiradékért hetekig járta a vidéki falvakat, így tudta csak összegyűjteni a szükséges mennyiséget.

A bőség zavara: az ipari gyártás megindulása

Hazánkban az ipari méretű gyártás 1831-ben indult meg Pesten, Hutter József szappanfőző mester gyárában, amely az 1930-as években az egyik legnagyobb forgalmú cég lett az országban. Ebben az időben vált a Hutter Rt. részévé a Flora szappangyár is. A 19. század második felében sorra nyíltak az illatszerek árusítására specializálódott üzletek, a drogériák. A tulajdonosok és eladók gyógyszerészek vagy képzett drogisták voltak. A drogisták gyógy- és vegyszerekkel, mérgekkel, egészségügyi, pipere- és háztartási cikkekkel kereskedtek, miután az előírt szakképesítést megszerezték. Az iparágra ugyanis külön iskolát alapított a kor egyik szemfüles gyógyszerésze, Bartha István, aki kezdetben a Molnár és Moser Laboratóriumát vezette, majd számos híres drogériát vásárolt fel, meglátva benne az üzleti lehetőséget. Ilyen volt Neruda Nándor 1872-ben alapított „Az arany méhkashoz” üzlete. 1912-ben kiadott 600 tételes árjegyzékük alapján igen változatos árukészlettel várták a betérőket: bel- és külföldi illatszereket és piperecikkeket (kölni, pirosító, púder, arc- és kézápoló krém, hajkenőcs, hajszesz, fogpor, fogkefe, borotválkozó szerek és kellékek, bajuszpedrő), háztartási cikkeket, fertőtlenítő szereket, orvosi kötszereket, fényképészeti vegyszereket, sőt, teát, rumot, gyógycukorkákat, gyógyborokat és fűszereket is árusítottak. A számtalan drogéria közül kiemelkedett még a cégérén látható kutya miatt sok botrányt kavart, a „Fekete kutyához” drogéria, az aradi Földes Kelemen gyógyszerész üzlete, aki laboratóriumában kikísérletezte a híres „Földes féle Margit Créme”-et és szappant, illetve Brázay Kálmán nagykereskedő vegyeskereskedése, ahol nem csak gyarmatárut és a tulajdonos által feltalált sósborszeszt, hanem szappant, kozmetikumokat is lehetett kapni. Baeder Hermann 1929-ben alapította a Baeder Illatszer Rt.-t, amely szintén a 20. század jelentős kozmetikumgyártó vállalatává vált. Az ismert Caola márkanév 1932-ben született meg. Baeder a termékeket kislányáról, Caroláról nevezte el, aki akkoriban rendszerint Kaolaként mutatkozott be, mert még nem tudta helyesen kimondani a nevét.
Érdemes tudni, hogy az Ausztriával közös vámhatárok az osztrák cégeknek kedveztek a hazai piacon. Az 1900-as évek elejétől a Schicht testvérek termékei, például a „Szarvas” és a „Kulcs” szappanok nagy népszerűségre tettek szert. A hazai szappanosok, válaszul az egyenlőtlen versenyre, megalakították a Magyar Szappangyárosok Egyesületét, illetve a Magyar Drogista című szakmai lapban verses ellenbojkottot indítottak a Schicht szappan népszerűségének ellensúlyozására: „Magyar hölgyek, magyar lányok, Rózsásabb lesz az orcátok, Ha meleg szívvel, okos fővel, Csak a magyart pártoljátok. Jó honleányok legyetek, DMKE szappant vegyetek.”
1945 után a különálló kisebb-nagyobb üzleteket állomosították. Az 1961-ben létrejött Illatszer és Kozmetikai Vállalat többek között az Elida Szappangyárat és a Caola névadóját, a Baeder Illatszer Rt.-t is magába olvasztotta. Termékeik közül ismerős lehet a Derby, a Camea testápolási termékek, az Óceán szappan és Gabi fogkrém is. A hatvanas évek új márkái: a Babaszappan, a Kék vörös, a Levendula, az Amo. A ’80-as években a pipereszappanok, nyugati szappanmárkák egyfajta presztízstárgyként is funkcionáltak, különösen falun. Így kerülhettek a szappanosdobozok a fürdőszobapolc helyett a ruhásszekrényekbe, vitrinekbe, és a tévé tetejére. A vegyi úton előállított szappanok elterjedése után, napjainkban, a tömegtermeléssel párhuzamosan ismét a természetes, kézműves szappanok virágkorát éljük. Csak győzzünk választani!

BG

Források:

Domokos Ottó: Anyagi kultúra II. Kézművesség.
Sári Zsolt: Szappantörténetek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum gyűjteményéből
Takács Anett: Higiéniai és tisztálkodási szokások változása 1850-1920 között Magyarországon, különös tekintettel Budapestre
Lárencz László: A fővárosi drogista szakiskola és drogista szakma oktatásának története
Szentgyörgyi István: A kémikus Görgey
Katona Márta: Szeplővel vagy szeplőtelenül – arckrémek és készítőik a századforduló idején
Érdekes bélyegek: reklámok bélyegek hátoldalán
Magyar márka adatlapok. Caola
A szappanfőzés rövid története
A szappan fogalma, története
A szappan anyagai, gyártása, típusai, fajtái
A magyar szappankészítés történetéről
Ma már nem luxus — A szappan története
A szappankészítés