Baradlától Suba-lyukig – Röviden a hazai barlangászatról
Hazánk bővelkedik barlangokban, amelyek titokzatossága, illetve cseppkő- és sziklaformációinak, olykor ásványkiválásainak és ősmaradványainak látványossága vonzó turistacélponttá teszi az üregeket. A honi barlangkutatás többszáz éves múltra tekint vissza, kiállításunkban a barlangászat-történet főbb állomásait tekintjük át, külön kiemelve a leghíresebb magyar barlangot, az Aggteleki Nemzeti Park területén található, világörökség részét képező Baradlát.
Az ország területén közel 4000 barlangot tart számon a honi szpeleológia, amelyek az Aggteleki-karszton, a Bükkben, a Budai-hegységben, a Pilisben, a Bakonyban és a Mecsekben találhatóak. A legmélyebb üreg a bükki Bányász-barlang, amely 303 méterre nyúlik a mélybe. A leghosszabb a Pál-völgyi-barlangrendszer, amely a Baradla-Domica-barlangrendszernél is nagyobb távon, több mint 32 km hosszan kanyarog a Budai-hegység gyomrában.
Brlog, Pest, Oduoskw
A kőkorszaki ember számára a barlangok jelentették a biztonságot adó lakhelyet, azonban a bronz- és vaskorban ideiglenes szálláshellyé vált, illetve előfordult, hogy barlang közvetlen közelében építettek kunyhót az emberek (ez utóbbi lakhelytípus a 20. század végéig fennmaradt barlanglakások formájában). A barlang szó etimológiáját tekintve a honfoglaláskori időkig kell visszamennünk, ugyanis elődeink a számukra ismeretlen természeti képződmény megnevezésére a szláv „brlog” és „pest” szavakat kezdték használni. Az előbbi ránézésre is hasonlít barlang szavunkra, utóbbi azonban a feledés homályába veszett, csupán néhány földrajzi név utal rá, pl. a miskolci Büdös-pest, illetve egyes vélemények szerint köze van a Pest városnévhez is.
Középkori nyelvemlékeinkben is feltűnik egy-egy barlang neve; elsőként az 1037-ből származó, 1230 tájékán hamisított bakonybéli apátság alapítólevelében Oduoskw, azaz Odvas-kő. Tudományos jelleggel elsőként a 15. században élt Petrus Ransanus dominikánus szerzetes Magyarország történetét feldolgozó művében említ két hasadékot, Szliácsfürdő halálos kigőzölgésű üregét, illetve a Szepesi vár közelében a Drevnyik-hegy jégbarlangját. A kódexet Mátyás Corvinái közé szánták, azonban az uralkodó halála miatt nem került végül a híres könyvtárba. Az Epithoma rerum Hungaricarum napjainkban az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményét gazdagítja.
„Magyarországon az alábbi csodálatos dolgok vannak: (…) a Tisza folyón túl van egy barlang, ahol valamennyi élőlény számára veszélyes gőz fakad, ott megmérgezve ugyanis tüstént meghalnak; Szepes közelében vannak olyan sziklák, ahol a vízcseppek nyáron megfagynak.” – Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata
Titokzatos sárkánycsontok
A barlangokban talált csontok már régóta mozgatják az emberek fantáziáját, például a már említett Ransanus is sárkánymaradványokról számol be.
„Erdélyben vannak barlangok, amelyekben sok érintetlenül maradt sárkánykoponya és -csont található, nem lehet pontosan tudni, honnan és hogyan kerültek ide ezek a szörnyek, kiváltképpen azért, mert azon a vidéken ilyenfajta állatok nem élnek, bár néhányan úgy tartják, hogy az özönvíz idején Afrikából vagy máshonnan, ahol sárkányok élnek, a kiáradó víz sodrásával kerültek ide ezek a testek; egy sárkányfejet pedig ajándékba kaptam, amit részben a dolog hitelére, részben emlékére megőrzök, hogy honfitársaimnak megmutassam.” – Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata
1672-ben Hain János eperjesi orvos vásárolt helyi földművesektől a deményfalvi barlangokban gyűjtött gyógyító erejűnek vélt sárkánycsontokat, amelyről írásaiban és rézmetszetek által is beszámolt. Ezek – mint utólag már tudható – barlangi medve és barlangi oroszlán csontjai voltak, illetve Hain metszetei a világ első ősmaradvány ábrázolásai. A sárkány-história olyannyira népszerű volt, hogy 1719-ben Buchholtz György késmárki rektor, a Tátra nagy ismerője az egész lényt szerette volna kiásatni. Öccse, Buchholtz Jakab az első barlangkutatók egyike volt, szakterületébe az Észak-Magyarország régió tartozott.
A 18. században Bél Mátyás evangélikus lelkész és polihisztor metszetekkel illusztrált, vármegyékre lebontott földrajztudományi műveiben, az 1723-as Hungariae Antiquae et Novae Prodromusban és az 1735-től 1742-ig megjelent négy kötetes Notitia Hungariae novae historico-geographicaban is foglalkozik barlangokkal, utóbbi enciklopédikus mű sajnos befejezetlen, további hat kötet kéziratban maradt.
Kitekintés a Baradlára
A Baradla-barlang a legismertebb magyarországi cseppkőbarlang, természetes bejárata Aggteleken található egy impozáns szikla mélyedésében. A 200-230 millió évvel ezelőtt képződött mészkőben kialakult járatok a szlovák határon átnyúlva, teljes nevén Baradla-Domica-barlangrendszerként 30 km hosszan húzódnak a mélyben. Bél Mátyás említést tesz róla a Notitia Gömör vármegyét tárgyaló kötetének kéziratában, hogy az óriási barlang még feltáratlan, holott többen, például Buchholtz György is járt ott, azonban leírás nem készült róla.
A Baradla első térképét és részletes ismertetőjét 1794-ben készítette el Sartory József püspöki mérnök és Farkas János, amelyek az idők folyamán eltűntek, viszont a térkép másolatát az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. 1801-ben Csokonai Vitéz Mihály is felkereste a barlangot, a kalandos kirándulás nagy hatást tett a költőre. Vass Imre földmérő, a Baradla egyik kiemelkedő kutatója 1825-ben a barlang főágán eljutott Jósvafőig, mai nevén a Színpad nevű formációba; később részletesen beszámolt felfedezéséről térképmelléklettel gazdagítva Az aggteleki barlang le írása fekete területével, talaprajzolatával és hosszában való átvágásával címmel.
A barlangkutatás mint interdiszciplína
Ebben az időszakban kezdte tudományos tevékenységét Schmidl Adolf osztrák származású földrajztudós, a Műegyetem tanára. A Monarchia területén számos kutatási tárgya volt, köztük a Karszt-hegység, a Baradla-barlang és a Bihar-hegység; haláláig a magyar geográfia tudományáért dolgozott, magyarul is megtanult. A 19. század közepén a barlangi élőlények iránt is megnőtt az érdeklődés, hazánkban is megjelent a barlangbiológia, illetve Rómer Flóris, a magyar régészet atyja a barlangkutatás kapcsán a történelemtudomány és a régészet adta lehetőségekre is felhívta a figyelmet.
Az 1870-es években fedezték fel a Dobsinai-jégbarlangot, amely az itt lakók számára már ismert volt, nyáron is nyertek ki külső részeiből jeget. 1873-ban létrejött a Magyarországi Kárpát Egyesület, az első hazai turistaegyesület, a turisták érdeklődése is a barlangok irányába fordult, az egyesület is rendszeresen közzétett barlangkutatási tematikájú anyagokat. A század végén Miskolcról kőszerszámok kerültek elő, amelyről Herman Ottó is beszámolt, illetve a mai Horvátország területén lévő Krapinai-barlangból neandervölgyi emberektől származó csontokat és eszközöket fedeztek fel. Ezt követően barlangokban is sor került régészeti ásatásokra, amelynek – a bükki barlangok feltárásával – úttörője volt Kadič Ottokár geológus, a magyar barlangkutatás atyja.
Nagyszerű felfedezések és páratlan leletek
1910-ben a barlangkutatás szakemberei szervezetbe tömörültek, ugyanis megalakult a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Bizottsága 38 taggal, Siegmeth Károly elnökletével, az előadó Kadič Ottokár volt. Pár éven belül a tagok száma annyira megugrott, hogy bizottságból szakosztállyá kellett alakítani a szervezetet. A terepmunka mellett szakfolyóiratot és egyéb kiadványokat jelentettek meg, tudományos eseményeket szerveztek, illetve létrehoztak egy egységes barlang-nyilvántartást.
1919-ben a Pál-völgyi-barlangot kutató lelkes turisták létrehozták az első amatőr szervezetet, a Pannónia Turista-Egyesület Barlangkutató Szakosztályát; a projektet Kadič Ottokár is támogatta. Nem sokkal később megalakult a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület (BETE) is, amelynek tagja, Kaffka Péter műegyetemi hallgató felfedezte a Baradla Jósvafői szakaszát, illetve később az ő tervei szerint épült meg a jósvafői Tengerszem Szálló.
1926-ban született meg a Magyar Barlangkutató Társulat, élén Cholnoky Jenő mint elnök és Kadič Ottokár mint titkár. Cholnoky Jenő a legkiemelkedőbb magyar geográfus, egyetemi tanár, egyik szakterülete a Balaton természetföldrajza; műveivel sokakban ébresztett érdeklődést a földrajz iránt. A harmincas években több üreges képződmény került felfedezésre a Budai-hegységben, köztük a Szemlő-hegyi-barlang, amely Kessler Hubert által került feltárásra. Kessler Hubert 1935-1945-ig a Baradla igazgatója volt, korábban a BETE expedíciójával elsőként jutott le a Vecsembükki-zsomboly 91 méteres mélységébe. Az aknabarlang 234 méteres vertikális kiterjedésével hazánk harmadik legmélyebb ürege.
1932-ben Dancza János a bükki Cserépfalu közeli Suba-lyukban megtalálta az első hazai ősembercsontokat, amelyek neandervölgyiektől; egy 25-35 éves nőtől és egy 3 éves gyermektől származnak. A gazdag leletanyagban számos állati maradványt – köztük barlangi medvét, vadlovat és mamutot –, illetve kőeszközöket is felfedeztek.
1936-ban létrejött a Természetbarátok Turista Egyesület Barlangkutató Szakosztálya, amelyből később Vörös Meteor Barlangkutató Szakosztály néven működött tovább. Ebben az időszakban kezdődött meg a Baradla-, a Pál-völgyi-barlang és a Tapolcai-tavasbarlang idegenforgalmi célokra történő kialakítása.
TEJ
Forrás:
Az Aggteleki Nemzeti Park weboldala
A Bükki Nemzeti Park weboldala
Kordos László: Magyarország barlangjai. Budapest. Gondolat, 1984. Magyar Elektronikus Könyvtár
Petrus Ransanus: A magyarok törtánetének rövid foglalata. Budapest. Európa, 1985.
