A bükki barlanglakások

A magyar népi építészet különös produktumai a domboldalak puhább kőzetébe vágott, emberi lakhatásra szánt vájatok, a barlang- vagy partlakások, más szóval pinceházak vagy kőházak. Hazánk hegyvidékein, főként az Északi-Középhegységben, illetve a Budai-hegységben és a Dunántúlon találhatjuk meg a lakóhelyek ezen típusait. Adatbázisunkban nagyszámú képanyag böngészhető a Bükk és Bükkalja barlanglakásairól, így írásunkban erre a térségre térünk ki részletesebben.

A bükki barlanglakások kialakítására lehetőséget adott a könnyen megmunkálható kőzet, a vulkáni eredetű riolittufa, mésztufa, esetleg homokkő. A vájt lakhelyek kora pontosan nem ismert, de a szakértők becslése szerint 250 évnél nem idősebbek, viszont a birtokösszeírások már az 1570-es években említést tettek lakott pincékről a környéken. E lakásforma jellemző volt Andornak, Bogács, Cserépfalu, Cserépváralja, Kács, Kistálya, Noszvaj, Ostoros, Sály, Szomolya, Tibolddaróc községekben. Borvidék lévén a vájt borospincék hozzátartoznak a települések képéhez, azonban a helyiek saját hajlékot is kialakítottak az adott körülményekhez alkalmazkodva, általában dombok oldalában, sokszor borospincékkel váltakozva. Ritkább esetben tartozhatott hozzájuk tornác, gádor, kisebb udvar, illetve a közelben kivésett ól vagy karám. A pinceházak főként magánkézben voltak, de előfordult, hogy cselédházként funkcionáltak vagy mezőgazdasági munkások szállásaként adták ki azokat.

Herman Ottó volt az első, aki a néprajz perspektívájából vizsgálta e lakóhelyeket és terepi kutatómunkát végzett két alkalommal is, 1900 telén és 1901 nyarán. Herman Ottó tapasztalatait naplójába jegyezte le, és számos rajzot készített barlanglakásokról utazása során. A Természettudományi Közlöny 1901-es számában jelent meg pár sor az expedícióról: „Herman Ottó (…) mint már előbb a Bükk hevesi részében, most a borsodiban a barlanglakásoknak egész rendszerét fedezte föl. A barlanglakásokat jó magyar nép lakja.”

A vájt helyiségek kialakítását többnyire kővágók végezték: a homlokzatnak szánt kőzetet egyenletesre vágták, majd az ajtónyílás kialakítása után egyre beljebb haladtak a mélyítéssel. Mindez – egy átlagos méretű lakás esetén – két hónapnyi munkát jelentett, és a csákányok napi szintű, kovács általi karbantartását. A feljegyzések szerint egy siroki mesterember huszonegy barlanglakást készített el, az utolsót az 1950-es években.

A pinceházak a belső helyiségeket illetően általában egyszobásak voltak, tartozott hozzájuk konyha és kamra, utóbbi a gyermekek hálóhelyéül is szolgált. A termek lehettek falakkal és ajtókkal elválasztva egymásból nyílók, illetve ritkább esetben egymástól fallal elválasztottak és külön-külön az udvarból megközelíthetők. Ezek az utca vonalát követve helyezkedtek el, azonban tőlük némiképp különbözött a harmadik változat, a pince típusú barlanglakás, amelynek helyiségeit a domb vagy a hegy gyomra felé vájták ki, így azok belső szobái nincsenek közvetlen kapcsolatban a külvilággal és a napfénnyel. Utóbbit egyes esetekben L-alakúvá bővítették az utcafronton kialakított plusz szobával. A negyedik típus az emeletes pinceház, amely ritkaságnak számított, mindössze kettő maradt fenn belőle Sirokon és Szomolyán, emellett az építők a magasabb szintű technikai megoldásaikkal – például lépcsőházat is kialakítottak benne – meghaladták az akkori egyszintes falusi épületeket.

A tüzelőberendezés és füstelvezetés megoldása kardinális kérdés volt a lakásokat illetően. Volt rá példa, hogy kifejezetten archaikus módon a szabad tűz a helyiség közepén égett és elvezetés nem lévén a füst az ajtón és ablakon keresztül távozott. Jellemzőbb volt a belső tüzelésű kemence, illetve a kürtőn és kéményen keresztül kivitelezett füstelvezetés. A külső fűtésű kemencének az volt az előnye, hogy nem kellett gondoskodni füstelvezetésről, hiszen a begyújtás a lakáson kívül, a gádorból történt, onnan nyílt a kemence szája. Figyelemre méltó praktikaként megesett, hogy a lakás fölött kivájt padlástérbe vezették a füstöt a disznóhús tartósítására.

A pinceházak berendezése szintén puritán volt csupán néhány bútorral; ággyal – ez sok esetben kőből képzett nyoszolya vagy kőpadka volt –, asztallal, olykor ládával, lócával, bölcsővel. Olyan lakásról is készült följegyzés, amelyben fürdőkád is helyet kapott.

Egy szomolyai gyűjtőútról származó 1957-es jelentés így jellemzi a lakásokat:

„A lakosság kétharmada a hegyoldalba vájt barlangokban lakott, ma már nagyon kevesen laknak benne, ezeket pincének, vagy melléképületnek használják. Az épület lehetett félhajas, vagy teljes pince. Az elsőnél a konyha volt elől, hozzátartozott egy szoba, udvaron vagy szintén a kőbe vájva disznóól, tyúkól, sőt a ház felett lévő padlás is nem ritkán. Van olyan, ahol szabadkémény volt, a füst a padlásra ment fel, onnan pedig egy kéményen át a szabadba. Innen a konyhából kőbe vájt lépcsőn lehetett felmenni a padlásra. Az udvar nagysága kb. 4x4 m. Van olyan hely is, ahol a szobába lévő nyoszolyát is kőből faragták, ezt rongypokróccal terítették le. A szoba magassága kb. 2 m., nagysága 3x4 m., berendezése: nyoszolya, lóca, asztal, falbavert szögeken egy-két tál, lámpa. Az egész fehérre van kimeszelve.”

Sokáig a barlanglakások komfort tekintetében nem számítottak rosszabbnak a szegényebb társadalmi rétegek épített szükséglakásainál. A 20. században azonban ebben lakni már egyet jelentett a nyomorral. Gyakori jelenség volt, hogy idős, elmagányosodott emberek „ragadtak” a vájt falak között, akik életük végéig kötődtek otthonukhoz. Sok esetben lakták summásmunkások a vájatokat, akiknek szegénysége ezt a lakhelyet bírta el; minimális fűtésköltsége, adója nem rótt rájuk elviselhetetlen terhet.

A nyirkos, penészes közeg számos probléma okozója volt, előfordult, hogy a szivárgó talajvizet a padlóba vésett járatokon kellett kivezetni a házból, ebből adódóan az itt élőket légzőszervi betegségek sújtották. Hozzátartozik, hogy a lakók nem éltek teljes biztonságban, a lakások homlokzata sokszor beomlott, és megtörtént, hogy a mennyezet is alázuhant – ennek egyik oka az említett vízszivárgás volt.

Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című 1938-as szociográfiájában ír a tarthatatlan állapotokról:

„Tibolddaróc lakóinak 60%-a él barlanglakásban, Szomolyának 37,2%-a. (…) Tibolddarócon 32, Szomolyán 10 az életveszélyes barlang. Egy-egy tibolddaróci barlangban átlagban 7 lélek lakik, de ha ehhez hozzávesszük a barlangba bevitt állatokat is, akkor ennél sokkal több élőlényt találunk telenként egy-egy odu szűk üregében. (…) Az ablakok szűkek, a falak nedvesek, eső idején a tetőn a víz beszivárog, a levegő dohos, az ételek megpenészednek. Néha ember, állat egy szobában van. A nap alig süt be. A lakás tisztítása a sötétség miatt nehéz és a sötét, nedves levegőben a betegséget okozó gombák, a baktériumok vígan szaporodnak. E miatt a csecsemőhalandóság és a gümőkórhalandóság háromszor annyi, mint egyebütt.”

A század során, de főként annak második felében az állam próbálta megszűntetni ezt a „szociális szégyent” jelentő lakhatási formát. Olykor lendületet kapott az átköltöztetési törekvés, amelynek példája a tibolddaróci Mikszáthfalva, egy politikusok és vállalatok adományaiból létrehozott, új házakból álló településrész, amelyet 1936-ban adtak át a barlanglakásokból érkezőknek. Azonban a gyakorlatban ez nem volt zökkenőmentes, mert a problémát nem a gyökerénél próbálta orvosolni: az átköltözőkre majdnem háromszoros plusz adót róttak ki és a házak fűtése is jelentősen drágább volt.

A szociális intézkedések segítségével a bükki pinceházak a század végére lakatlanná váltak. Cserépváralján barlanglakásos tájház szemlélteti az egykori pinceházak belső tereit, berendezését, atmoszféráját. A noszvaji elhagyatott barlanglakások területén a kilencvenes évek óta működik a Farkaskő Művésztelep – kiemelve a földalatti építészet emlékének ápolását.