Kádár-kockák, a vidék panelházai
A kockaház, sátortetős ház vagy Kádár-kocka szinte minden település képét meghatározó háztípus; megtalálhatjuk kis falvaktól a fővárosig. Viszonylag rövid idő alatt vált építészeti tényezővé, egyben társadalomtörténeti mementóvá. A többnyire a hatvanas-hetvenes években épült „kockák” mára energetikailag elavultak és kellemetlen meglepetéseket rejthetnek, de egy teljes körű felújítás szinte újjá varázsolhatja a régi épületeket.
A kockaház – ahogy neve is jelzi – alaprajzát tekintve négyzetes a hozzá illő sátortetővel, illetve általában földszintes, és jellemzően 60-100 négyzetméter lakótérrel rendelkezik. Jellemzői közé sorolhatjuk, hogy az utcafronton egy-egy szoba került kialakításra egy-egy ablakkal, és nem tartozik hozzá – a népi építészetben egyébként gyakori – gang vagy tornác, viszont sokszor megjelenik a nyári konyha melléképület formájában. Léteznek álkockák is, ezek esetében a régi parasztház lett kibővítve egy hozzáépített utcafronti szobával, illetve kontyolt tetővel. A háztípus főként Magyarország keleti és északkeleti régióiban terjedt el, ahol a rossz állapotban lévő lakásállomány helyére került.
A „kockák” építését viszonylag hatékonyan és kevesebb anyagi ráfordítással meg tudták oldani a leendő tulajdonosok, hiszen a kész típustervek és a kalákában végzett gyakorlati munka is megkönnyítette azt. A hozzátoldások – esetleg emeletráépítés, melléképületek – azonban vittek egy kis változatosságot az egyszerűségbe a „vidéki panelnek” is nevezett puritán és sematikus épületek kinézetét és funkcióit illetően. Állami támogatást is igénybe lehetett venni a kockaházakra, de ennek feltétele volt, hogy az alapanyagokat a Tüzelőszer- és Építőanyag-kereskedelmi Vállalattól (TÜZÉP) kellett beszerezni, amely erősen meghatározta a házak egyen-kinézetét.
Eredetileg a nyeregtetős parasztházakat váltotta fel ez a háztípus, és a Kádár-korszakban olyannyira meghatározta a falvak képét és olyan gyorsan terjedt el, mint a városokban a panelház. Ahogy azt már kifejtettük a panelek történetéről szóló kiállításunkban, az új technológia az adott korban jobb életminőséget jelentettek a lakóknak – például csempézett fürdőszobával –, ugyanakkor építésük során az esztétikai szempontok háttérbe szorultak. Mindez jellemző a kockaházakra is, bár ezek esetében előfordult, hogy a tulajdonos megtörve az egyhangúságot, saját ízlése szerint próbálta egyedi jelleggel szépíteni a ház külsejét, például színes csempékkel a házfalon vagy manzárdtető kialakításával.
Az ötvenes-hatvanas évekre a korszerű – és esetleg díszítéssel rendelkező – ház, mint a presztízs legfontosabb mértéke lett. Korábban a földtulajdon nagysága jelezte a gazdagságot, amelyet a kollektivizálás második hullámának idején a hatalom erősen redukált, akadályozva az embereket az önálló gazdálkodásban, így a ház vált a legfontosabb, továbbörökíthető vagyontárggyá. Ez is magyarázatként szolgál arra, hogy gyors ütemben nőttek ki a földből a vidéki kockaházak.
Társadalomtörténeti szempontból érdekes, hogy az időszakban hogyan képzett átmenetet a paraszti és a kispolgári attitűd, és a kockaház ennek hogyan adott teret. Erre remek példa, hogy ezekhez az épületekhez – főként mai szemmel – nagy kert tartozott, ahol az emberek előszeretettel termeltek háztáji gazdálkodás keretein belül – ezzel is jobb egzisztenciális helyzetbe hozva magukat.
A nyolcvanas években a kockaházakat felváltották az emeletes, 100-200 négyzetméteres, többgenerációs, külsejükben jóval változatosabb képet mutató családi házak. Ezeknek a kihasználatlansága ma sokaknak problémát jelent, hiszen a megváltozott igények miatt egyre kevesebben választják a szülőkkel együttélés lehetőségét. A kirepült gyerekek különálló otthonban alapítanak családot, a szülők pedig gyakran kettesben vagy egyedül maradnak a házban.
TEJ
Forrás:
Tamáska Máté - Somogyi Krisztina: A kockaház-nosztalgia. 2019. Építészfórum
