Fekete nász, fehér gyász – népviseleteink színei

A magyar népviseletek a különböző tájegységek jellegzetességeit, hagyományait magukon viselő öltözékek. A főbb tájak közé tartozik a Dunántúl, a Felvidék, az Alföld és Erdély – ezeken belül pedig számtalan vidék viseletei találhatóak meg. A ruhadarabok színvilága és motívumaik igen változatosak. Készítésükkor fontos szempont volt a tartósság, így több generáció is viselhette – ami ma, a fast fashion világában sajnos már elképzelhetetlen.

Janó Ákos: Suba, Kiskunhalas (1955) - Thorma János Múzeum, CC BY-NC-ND

A 19. századig nem volt jellemző a manapság ismert gazdag díszítettség, ekkoriban színeket még nem igazán használtak - festékanyag híján. Bár léteztek természetes festékek is, piros, sárga, zöld, kék és barna színekben, nem volt elterjedt a használatuk a hétköznapokban – inkább ünnepnapokra tartogatták a különlegesebb darabokat. Az otthon szőtt, varrt ruhadarabok sokszor eredeti, nyersfehér, szürkés, barnás színükben maradtak meg. A tört, ma rusztikusnak mondott szín a szegénységet szimbolizálta, így nem preferálták az emberek – ellentétben a mai, főként a lakástextíliákat érintő
divattal.

Később, az iparosodás, a gyári termelés hatására elterjedtek a színes ruhák és az élénkebb színek, a hímzőfonalak színválasztéka is szélesedett. A jelenleg ismert díszes népviseletek kialakulása ekkor kezdődött meg. A nyersfehér is „kitisztult”, főként a kékítő használata miatt. A kékítő valójában fehérítőszerként funkcionált (Vanish vagy Clorox híján), amivel eredetileg a sárgás árnyalatot távolították el a szövetből. De legtöbbünknek József Attila verséből lehet ismerős a kifejezés.

Mohácsi sokác népviselet az 1940-es évekből - Csorba Győző Könyvtár, PDM

A legjellemzőbb díszítés a szöveten a piros színű mintázat volt. Emellett gyakran használtak még sárgát és kéket, zöldet ritkán. Később elterjedt a lila és a tüdőszín vagy rózsaszín. Ünnepi viseletként a fekete is szokásba jött a falvakban a polgárság hatására, olyannyira, hogy egy ideig a menyasszonyi ruha divatban is megjelent – általában azonban a menyasszonyok ékesítésére a minél díszesebb, tarka ruházat volt a gyakoribb. (Egyébként az ünnepi viseletek olyannyira kedveltek voltak, hogy megesett, egy asszony hétköznapi ruhatára öt szoknyát tartalmazott, viszont harminc ünneplőt.) Számunkra a fekete menyasszony már furcsának tűnhet, illetve az is szokatlan már, hogy sokáig a gyászban lévők nyersfehéret – félgyászban zöldet vagy kéket – viseltek. Félgyász-öltözetet több esetben viselhettek az asszonyok, nem csak a gyászidőszak letelte után; a félgyász jelezhette azt is, ha a férjet vagy fiút katonának sorozták, vagy akár családon belüli viszályt, haragot is jelölhetett.

A színek, a díszítettség jelezte viselője életkorát, családi állapotát (nők esetében), sőt, az egyén társadalmi helyzete is megállapítható volt belőle, egyfajta státuszszimbólumként funkcionált. A színjelképek mellett fontos szerep jutott a virág- és növényszimbólumoknak is. Ezek a „kódok” számos információt hordoztak, a faluban mindenki előtt ismertek voltak. A legfiatalabbak és/vagy a legmódosabbak viselték a legdíszesebb öltözéket – főként piros színt; a piros volt a fiatalság, az élet, a szerelem színe (a hímes tojások - amelyek eredetileg termékenység-szimbólumok - is általában pirosak).

Matyó népviselet, Mezőkövesd (1910) - Balatoni Múzeum, CC BY-NC-ND

Az is előfordult, hogy az ékesítés átcsapott túldíszítésbe – az extra csipkék, szalagok, gyöngyök, flitterek, az ún. ragyogók jelentősen megdrágították a ruhadarabot. Ezt példázza az 1920-as években, a matyó népviseletben divattá vált ragyogók használata, amelyek nem csak a tehetősebbek, hanem a szegény rétegek körében is hódítottak. Ezek a szegényebb sorból származó fiatalok (legtöbbször legények!) sokszor éheztek díszes ruhájuk miatt. 1925 februárjában került sor a „ragyogó-égetés” nevű szankcióra, mikor a város értelmiségi és egyházi személyei a mezőkövesdi főtéren máglyát raktak a ragyogókból és nyilvánosan elégették azokat. Ezzel a hagyományos matyó népművészetet is védeni akarták a begyűrűző, oda nem illő díszek tiltásával. Később a közösség is elítélte és korlátozta a ragyogók használatát. 

Az ékesség fordított arányosságban változott az illető korával. A harmincadik életévüket elérő nők folyamatosan hagyták el a díszes szalagokat és az élénk, piros színt, és a visszafogottabb tónusú zöldet, kéket és bordót kezdték hordani. Kéket inkább a férfiak vagy az idősebb asszonyok viseltek, akiket szolidabb, dísztelenebb öltözék jellemzett. A kék színnel történő ruhafestéshez egy nagy hagyománnyal bíró szakma is kapcsolódik, a kékfestés. Ez az ősi textilnyomásos eljárás Magyarországon a 15. században jelent meg. A technika során a mintákat gátlószerrel viszik föl az anyagra, majd az egészet indigóval megfestik. A gátlószer miatt a mintázatot a festékanyag nem fogja meg, így az látható lesz. A nagyüzemi textilipar kiszorította a műhelyeket a piacról, manapság a népművészet egyik ágaként él tovább.

Hagyományos népviseleteket napjainkban elég ritkán láthatunk teljes pompájában. Falvakban ünnepekkor még viselik az idősebbek, illetve hagyományőrzés céljából, néptáncbemutatókon a fiatalok is megjelennek az adott helységre jellemző öltözékben. Bizonyos motívumok azonban tovább élnek a design trendek és a mainstream divat jóvoltából – immár a bonyolult szimbolika nélkül, esztétikai szempontok szerint.

A képgyűjteményben megtalálható népviseletek területi eloszlása

TEJ

Forrás: Szín+Kommunikáció

Ajánló

További tematikus virtuális kiállításaink