Fogj egy sétapálcát...

„Fogj egy sétapálcát, és légy vidám” – énekelte Németh Lehel a sokak által jól ismert és kedvelt dalban, s egyben ösztönözte is a korabeli ifjúságot, hogy kölcsönözzenek a nagyszülőktől ruhatárából más kiegészítőket is, és úgy járják a korábbi évtizedek táncait. De mire is szolgált a sétapálca? Járássegítő, divatos kiegészítő vagy önvédelmi eszköz?

Akár mindhárom is lehet egyben. A sétabotokra, járóbotokra ma már elsősorban a mozgást, járást segítő eszközökként gondolunk, pedig volt idő, amikor státusszimbólum, vagy épp az elegáns megjelenés egyik alapfelszereltsége volt egy-egy jól megválasztott gavallérbot.

A bot az egyik legelemibb eszközünk az őskortól kezdve: a kétlábra állt ember támasza; használata e téren máig az egyik legalapvetőbb, bár sok átalakuláson, fejlődésen ment keresztül, gondoljunk csak a ma használatos mankókra.
A botok támadó és önvédelemi funkciója szintén az emberiség történetének kezdetéig nyúlik vissza: kihegyezve dárda, nagyobb kővel ellátva buzogány, pattintott kővel felszerelve lándzsaként funkcionál. Ütni, ütést kivédeni, fegyelmezni, terelni lehet vele, a járássegítés mellett így harcászati és munkaeszköz is. Ezek az említett funkciók időről időre elkülönültek majd ismét egybefonódtak, természetesen attól függően, milyen korszakot veszünk alapul. A középkorban a pásztorbot például vallási jelkép lett, és az egyházi hierarchián belül szimbolikus jelentéssel bírt egy-egy alkalmazott formája. De a pásztorbot megmaradt alapvető formájában a pásztorok munkaeszközeként, évszázadokig csupán minimális változással, díszítésében igazodott az aktuális korszellemhez, kultúrához.

A bot vallási mellett világi uralkodók esetében hatalmi jelvényként jelent meg: a jogar a jogszolgáltatás jelképe, mely alapvetően egy díszes, nemesféből készített, fejjel ellátott, vastag pálca.
Innen egy lépés csupán, hogy egy-egy bot más, az adott társadalmon belül elfoglalt státuszt, megszerzett előjogokat is szimbolizáljon, például katonai tisztéget, vagy a nemességhez tartozást.

A 16. századtól vált az európai uralkodói körökben a sétapálca ruházati kiegészítővé, és innentől faragása, alapanyaga, gombjának vagy fogantyújának díszítettsége egyre szélesebb skálán mozgott. Idővel azok a botok is megjelentek, melyek az esztétikum mellett az önvédelmi funkciót is magukba olvasztották, és megjelentek a sétabotok azon típusai, melyekből pengét, tőrt lehetett kihúzni.
Az európai forradalmak, leginkább a francia forradalom hozta el a sétabot demokratizálódását, elvesztette nemesi, uralkodói jellegét és beépült a polgári viseletbe. A 19. századra az egyenes és a görbített fejű, könnyű botok terjedtek el, az ipari forradalom lehetővé tette a tömegtermelést is, így a sétabotok széles körben elérhetővé váltak. A 20. század elején az angolok diktálta férfidivat megkövetelte a sétapálcák alkalomhoz, öltözékhez illő megfelelő kiválasztását.
A hanyatlás kezdetét a sétabotok esetében is az első világháború hozta meg: a megváltozott, egyre inkább akadály volt az egyik kezet folyamatosan lefoglaló sétapálca, így használatuk szép lassan kikopott hétköznapokból.

Legalábbis a városi hétköznapokból. Ugyanis a zarándokok, túrázók és turisták továbbra is szívesen vásároltak és használtak sétapálcákat, melyeket gyakran fémből készült veretekkel is díszítettek annak emlékére, hogy mely helyeken fordultak meg kirándulásaik során.

Forrás:

Magyar Néprajzi Lexikon: pásztorbot, fokos
Füleki Zsuzsa, Kaposi József: Viselettörténeti mozaikok
A bottól a sétapálcáig – karpataljalap.net
setabot.hu

Ajánló

Májusi eső aranyat ér, és az esküvő?

Közhely, de május a szerelem hónapja, tavasz, rügyező fák, színpompás virágok és az esküvői szezon kezdete. A babona szerint, nemcsak a napoknak, az időjárásnak, de megannyi apróságnak is jelentősége van a házasság szerencsés kimenetelében. Nézzünk meg párat a teljesség igénye nélkül.

Fekete nász, fehér gyász – népviseleteink színei

A magyar népviseletek a különböző tájegységek jellegzetességeit, hagyományait magukon viselő öltözékek. A főbb tájak közé tartozik a Dunántúl, a Felvidék, az Alföld és Erdély – ezeken belül pedig számtalan vidék viseletei találhatóak meg. A ruhadarabok színvilága és motívumaik igen változatosak. Készítésükkor fontos szempont volt a tartósság, így több generáció is viselhette – ami ma, a fast fashion világában sajnos már elképzelhetetlen.

Mint a Duna hossza… - hajzattörténeti érdekességek

Az emberi hajkorona megkerülhetetlen része a kultúrtörténetnek. A férfiak a történelem folyamán általában valamilyen divathullám hatására formálták hajukat és arcszőrzetüket, követték az aktuális uralkodót – de előfordult, hogy lázadásból vagy kényszerből hordtak bizonyos fazont. A nőknél a divat vagy a lázadás mellett – főként a népi kultúrákban – a hajviselet mindig valamit jelzett: kort, családi állapotot. Viselése és ábrázolása örök érvényű szimbólum: az életerő, az egészség jelképe, ill. hatalomjelző és önkifejezési eszköz.

Félre bajusz, jön a szakáll

A szakáll a férfiak arcán növő szőrzet; az arc alsó részét és az állat fedi, lenyúlhat a nyakig, a száj és az orr közötti részét nevezzük bajusznak. Már az őskori ember számára lényeges funkcióval bírt; egyrészt meleget adott, védte a szájnyílást a piszoktól, másrészt az ellenség elrettentésére szolgált. A történelem során a férfiasság, az erő, a bölcsesség, a hatalom jelképe volt, és egyfajta összetartozást fejezett, és fejez ki jelenleg is viselői között. Az állatvilágban is megfigyelhető bizonyos emlősökön a pofaszőrzet, például a kutyán vagy a kecskén.

Bajuszkultusz

Bajusz alatt általában az ember, azon belül a férfi arcszőrzetének az orr és a száj között elhelyezkedő részét értjük. Másodlagos nemi jelleg, esztétikai funkcióval bír. Egyes társadalmi csoportokban identitásképző erő, illetve a történelem során változó divatjelenség, szimbólum. Az állatvilágban azonban más a szerepe: a tapintó-szaglószerv segíti az éjszakai életmódot folytató állatokat, főként a macskaféléket és más kisemlősöket. A halak (köztük a harcsák és a pontyok) esetében a bajuszszerű bőrfüggelékek is az érzékelést, tájékozódást szolgálják.

Bíborba, bársonyba… – kendők a népi kultúrában

Télen az egyik legpraktikusabb ruházati kiegészítő a kendő, amelyet sálként nyakra tekerve is hordhatunk, illetve vállunkra vetve, hátunkat takarva vagy fejünket beborítva vele szintén viselhetünk. A magyar népviseletben is kiemelt szerepe van a kendőknek, amelyeket tájegységenként változatos, olykor kifejezetten bonyolult variációkban kötöttek a fejre, nyakra, vállra. Mintázatuk, színük és anyaguk is széles skálájú változatosságot mutat attól függően, hogy hétköznapi vagy ünnepi viseletnek szánták.

További tematikus virtuális kiállításaink