Kezdjük talán az egyik közkedvelt kirándulócélponttal, Hűvösvölggyel. Ugyanis itt már a 18. század végén is állt egy korcsma, hogy a Buda és Pest felé igyekvő, fáradt kereskedők és fuvarosok, vagy a máriaremetei zarándokok és búcsúsok pihenjenek, egyenek-igyanak egyet. A Balázs Vendéglőt 1838-ban átalakították, miután a kirándulás, mint szabadidős tevékenység egyre népszerűbb lett a polgárság körében, és ezzel együtt a vendéglő forgalma is növekedett. Szintet léptek, már nem csak valami egyszerűbb harapnivalót, hanem melegételt is lehetett kapni, kísérőnek pedig remek budai borok közül választhattak a vendégek. A Balázs-család 6 generáción keresztül üzemeltette a rendkívül közkedvelt éttermet, egészen az 1949-es államosításig. A korábbi családi vállalkozás Népkert étteremként üzemelt a szocializmusban. Az épület kétszer is kiégett, először 1979-ben, de ekkor még felújítás után újranyitottak. Az étterem sorsát igazából a privatizáció és az azt követő kaotikus évek és tulajdonviszonyok pecsételték meg. 2004-ben végleg bezárt, az egykor műemlék védettségű épületet pedig öt éve elbontották - talán parkoló lesz (lett?) a helyén.

Egy másik hűvösvölgyi teraszos helyről még mindenképpen érdemes szót ejteni, ez a Park Panzió mellett működő Éden-Park Kávéház. Nem tudni, hogy ezen a teraszon üldögélt-e Ady Endre, esetleg verset írt-e az asztaluknál, de az biztos, hogy 1913. október végétől december 10-ig a panzióban lakott, nagyjából egyedül, pont ahogy azt öccsétől, Lajostól kérte: „1913 őszén (…) néhány vad, tobzódó és hajszás hét után hirtelen feleszmélt, s október végén idegesen sürgetett, keressek számára Pesttől nem messze fekvő s mégis csendes, magános lakást. (…) Az ősz derekán a kihalt, csöndes Hűvösvölgyre gondoltam, a Park-pensióra, melynek ekkor már egyetlen lakója se volt.” Itt mutatták be Adynak Dénes Zsófiát, aki Élet helyett órák című könyvében így emlékszik meg a költő itt töltött néhány hetéről: „Ady nagyon megkedveli rejtekhelyét, ezt a budai Bakonyt, s a remeteségnek új, romantikus formáját, a szinte falusi csöndű magányt. Mint egy embergyűlölő, különc várúr, úgy él egyedül a kiürült, hatalmas épület szárnyának legutolsó, földszinti szobájában. Kívüle csak a gazdasszony-szakácsné és egy fiatal háziszolga lakik bent, ők viselik gondját. Egészen a maga ura (…) Ha azonban kedve tartja, bekocsizik valamelyik szokott vendéglőjébe, vagy pedig odakint látja vendégül barátait vidám estékre, és felkeresik női rajongói is.”

Szintén II. kerületi, szintén nagymúltú zöldvendéglő volt a Szépjuhászné a Budakeszi úton. Az 1770-ben, a korábbi pálos kolostor köveiből épült vendéglő csodálatos kilátással fogadta a vendégeket. Borsos József festőművész annyira megszerette, hogy 1860-ban megvette, majd haláláig üzemeltette azt. Sok akkori híresség mellett Deák Ferenc is gyakori vendég volt, 1882-ben maga Sissy is betért, ahogy a János-hegy túloldalán működő a zugligeti Disznófő Vendéglőbe is. Az étterem nevét nem egy ételről, hanem a mellette lévő Disznófő-forrásról kapta, aminek hűs vízéből már Mátyás király is kortyolt vadászatai során. Az 1837-ben megnyitott étterem kerthelyiségét már akkor megtöltötték a kirándulók a hétvégéken, olyannyira, hogy később bővíteni kellett, 1860-ra már 600 fő is kényelmesen meg tudott itt ebédelni.

„Jókedvében teremté Isten
a Zugligetet,
Gond és bánat itt víg
kacagásra derül.” – írta a törzsvendég Vörösmarty Mihály.

Az eddig felsorolt vendéglőkkel szemben az óbudai Kéhli Vendéglő még mai napig működik, ugyanott, a Mókus utcában. 1899-ben nyitotta meg a család a borozót. Kezdetben disznótoros, később már meleg étel is került az asztalra. Honthy Hanna és Latabár Kálmán is gyakori vendég volt itt, de a legnagyobb törzsvendégük Krúdy Gyula volt. A közismert bohém hedonista imádta a bort, a gasztronómiát, a nőket, de valószínűleg mindet egyszerre élvezte leginkább; két feleség és ki tudja hány szerető, Krúdy-fröccs (9:1 a bor javára) és egy asztal megrakva házias ételekkel, töltött paprikától a Forró Fazékig. Krúdy halálakor Kéhli Mama a törzsasztal helyét emléktáblával jelölte, maga az asztal is kegytárgy volt, amíg a háborúban el nem pusztult. Szerencsére maga a vendéglő azért átvészelte, ahogy a későbbi nagy bontási- és panelépítési munkálatokat is, ami több száz kisvendéglőt törölt el a föld színéről.

De menjünk egy kicsit délebbre. A várnegyedben az Úri utca és a Szentháromság utca sarkán 1856 óta működött a Fehér Galamb vendéglő, a svábok egyik kedvenc helye. 9 féle folyóbor és a város legjobb töpörtyűs pogácsája mellett Tóth Árpádot és Kosztolányi Dezsőt is gyakran itt találhatták az ide betérők. Az épületet a második világháborúban lebombázták, a frontról visszatérő Buchinger János tulajdonos újra felépíttette az éttermet, de aztán ezt is államosították és a történet nagyjából ugyanaz, mint a legtöbb esetben; minőségromlás.

Aztán ott volt a Tabán, a régi, nem a most ismert árnyas park, hanem a macskaköves kanyargós utcáiról ismert, falusi hangulatú városnegyed, amit a következő idézet remekül körülír:
„A pesti ember nyara akkor kezdődik, amikor először vacsorázhatik a zöldben, odaát Budán, kis kocsmában, pirosabroszos asztalon, lankadt ecetfák lombjai alatt, cimpegő citeraszó mellett. (…) futunk a zöldbe, felbaktatunk a Tabán girbe-gurba utcácskáin, és levetkezve minden városi felsőbbségünket, naiv hittel élvezzük a kis kocsmák hamisítatlan vidéki miliőjét.” (Élet, 1913)
1933-ban kezdődtek meg itt a bontási munkálatok, hogy egy modern városrészt építsenek a helyére, ami ugye nem valósult meg a háború miatt. De előtte rengeteg korcsma és kisvendéglő állt itt, az Albecker (1 és 2), Buda első halászcsárdája, a gesztenyefás kert a művészek egyik kedvenc helye, Mély Pince, a Rácz, a Major vendéglő, Arany bárány, -csillag, -kacsa, -liba, -nap, -peretz, -tetű, -szarvas, vagy a régi Kakuk, majd az új Kakuk, ami előkelőbbnek számított, ide operaénekesek, trónörökösök is jártak. Három hetes, -kacsa, -huszár, Kis balta, Régi nyár, mind eltűntek. Bizonyára mindnek megvolt a maga izgalmas története híres törzsvendégeiről, szokásaikról, allűrjeikről, amikről könyveket lehetett volna teleírni. Elképesztően izgalmas hely lehetett az akkori bulinegyed.

A budai zöldvendéglők, kerthelyiségek, kocsmák sorát még oldalakon keresztül lehetne folytatni olyanokkal, mint a krisztinavárosi Zöld Fa, az Öreg Diófa, vagy az 1793-ban megnyitott és mai napig működő Márványmenyasszony, vagy a várhegy másik oldalán az Ifjúsági park, ami a szocializmus egyik legnépszerűbb kültéri szórakozóhelye volt és aminek történetéről külön cikkek szólnak, ezeken túl pedig a pesti oldalt még meg sem említettük; ezzel folytatjuk a jövőhéten.

KF