A régész szorgalma és naiv áhítata kell ahhoz, hogy némafilmkultúránk elsüllyedt darabjaiból legalább néhány a felszínre, a közönség elé kerüljön. És szerencse is: külföldi kollégák segítő közreműködése, mert olykor holland, cseh, román, angol, német nyelvű „felírásokkal” bukkan föl elveszettnek hitt magyar alkotás. Nálunk 1919 után megszakadt a kinematográfia, a legfiatalabb megnyilatkozási forma, művészi kifejezésmód fejlődésének folyamata. Korda, Kertész és sokan mások elhagyták az országot, és kénytelenségből a nagyvilágban szereztek hírt, nevet, megbecsülést. Itthon sem pénz, sem kormányzati elgondolás nem támogatta a maradék próbálkozásokat. Így aztán a negyvenes- ötvenes-hatvanas évek magyar filmművészetének nemzetközileg is kimagasló eredményei nem jeleníthettek meg egy egészséges folytonosságot. Pedig korai „némafilmjeink” s a valóságot közvetlenül megörökítő „természetes felvételek” összemérhetők a világmezőnnyel: Garas Márton, Balogh Béla, ifj. Uher Ödön teljesítményei például. Csakúgy, mint ezermester operatőrünk, Zitkovszky Béla munkái. Ez a kötet róluk szól, s kissé olvasókönyvszerűen is igyekszik a korabeli társadalom közegében szemléltetni a Lumiére fivérek magyar követőinek vállalkozását, az „élő fényképek” karcos és ugráló celluloid négyszögeit. (fülszöveg)