Valóban egy mozgalmas időszak drámájának megélője és megjelenítője Tornyai János és ez nyomott hagyott piktúrájában. Valóban egy tragikusnak mondható emberi sors tárulkozik elénk, talán úgy tudnám valahogyan összefoglalni, hogy egy boldogtalan ember mindennapi életszituációkkal való bajlódása, kínlódása mellett egyedül a munkában találta meg a boldogságát és egész biztos, hogy többek között ez is oka annak, hogy nagyszámú Tornyai mű van, hozzáteszem, hogy a 700 megkerült képből is hát rengeteg a vázlat értékű, amelyek nagyon elevenek, frisssek, de hát komplettségüket tekintve nem vetekedhetnek a főművekkel. Azonban ez a tragédia kettős, mert nem csak Tornyai tragédiája, hanem utolsó feleségének tragédiája is, aki vélhetőleg ezeket a képeket a férjének egykori műtermében rejtette el. Először Tornyai élete került rekflektorfénybe, de ott a fény szélén ennek az embernek az élete is igen komoly tragédiát hordoz magában. 25-től éltek együtt, 32-ben vette feleségül és 34-ben a napló tanulsága szerint tettlegességig fajuló viták zajlottak a házasságban, amelynek szenvedő alanya elsősorban Tornyai volt (ez a 30 év korkülönbségből is származhatott). Itt még ellenszenvesnek is tűnik az alakja utolsó feleségének, sőt még bizonyos praktikát is feltételezni lehet, hiszen 35 nyarán elhagyja Tornyai feleségét és visszamegy Vásárhelyre és bejelenti Tornyai, hogy ő végrendelkezni akar Hódmezővásárhely javára. Az özvegy közli, hogy inkább megsemmisíti a műveket, mintsem, hogy a Hódmezővásárhelyieké lehetne. Ez nem egy egyszerűen megromlott házassságban élő nő személyes bosszúja vagy praktikája, hanem itt már előreveti árnyékát a jövőtől való félelem. Nem véletlen, hogy, hogy Tornyainak Hódmezővásárhelyre hagyott 90, illetve 425 képével kapcsolatosan pert is indított az özvegy, úgy, hogy az egy kiegyezéssel zárult a 30-as évek végén a 40-es évek elején. Havi járadékot kapott az özvegy, amiben elég szépen el lehetett élni. A háború viszontagságai után ez az életjáradék megszűnt és Proid Rozália a vágóhídon vállalt munkát és bérmosóként kereste a kenyerét. Nyomai vannak azonban annak, hogy orvosnak, ügyvédnek azért juttatott, olykor-olykor fizetség gyanánt egy-két képet is. Az 50-es évek végén, a 60-as években rendeződött sorsa, mert a Művészeti Alap megélhetést biztosító nyugdíjat adott az özvegy számára.