Nyakkendő vagy valami más. A kiállított művek: 23 alkotó 35 munkája. A Székesfehérvári Művészek Társasága tematikus kollektív tárlata a 15. Kortárs Művészeti Fesztivál keretében. A tárlat kurátora: Jónás Attila. Megnyitja: Kemény István író, költő. Kemény István: Nyakkendő Az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult Magyarország egyik legutolsó miniszterelnökéről beszélik, hogy fiatal szabadságharcos korában, fiatal szabadságharcos-csapatával - tüzes, vidéki és egyenlő fiúk közt is első - szakállasan és nyilván türelmetlenül az érettségi-öltönyében feszengve, a kommunizmus jelképes fegyverletételét követő parlamenti fogadás előtt, vagy talán még a megadási feltételekről szóló szerződés aláírására várva, vagy más, ezekhez hasonló alkalomból, de korszakos jelentőségű pillanatban, és egy díszes előszobában, ennyi szinte biztos, ácsorgott szabadságharcosok egy másik csapatával együtt. Úgy mondják, e másféle szabadságharcosok már nem voltak annyira ifjak, ezért annyira tüzesek se már, és vidéki fiúk se voltak, ám annál inkább érett, intelligens és fővárosi férfiak, akikről azt is beszélik, hogy úgyszólván szabadságharcosnak születtek, és sok ezer könyv között, nagy belmagasságú, titkosrendőrség által lehallgatott belvárosi lakásokban nőttek fel szabadságharcosokká, valóban. És utoljára, de nem utolsósorban álltak még mások is ott az előszobában, idősebbek, bölcsebbek, nagyobb titkok tudói, nagyobb csaták látói, és talán egy-két futóbolond is, amint az egy ilyen nagy jelentőségű eseménynél sem elkerülhető, ám akárkik is voltak ott jelen személy szerint - együttesen mindannyian a jövő emberei voltak, győztesek, és nyilván gyanakodva méregették egymást, amint az természetes is győztesek között, új korszakok kezdetén, a hatalomtól karnyújtásnyira. És, ahogy beszélik, ekkor történt az, hogy az érettebbek csoportjából - mintegy a várakozás feszültségét enyhítendő - kivált az egyik, odalépett a tüzesebb fiúkhoz, és az idősebb testvérekre oly jellemző, már-már önzetlennek látszó, kis híján kedves mozdulattal megigazította a nyakkendőcsomót az akkor éppen újjászülető, majd érthetetlennek tűnő okokból később mégis elpusztult Magyarország majdani egyik legutolsó miniszterelnökén. Ezt beszélik, és akár így történt, akár nem, elmondható az efféle történetekről, hogy úgy sűrítik magukba a múltat és jövőt, és úgy adnak ezáltal némi értelmet a történelemnek, ahogy a máskülönben oly fölöslegesnek és nélkülözhetőnek tűnő nyakkendőnek ad némi értelmet a nyakkendőcsomó. Mondják ezért, hogy az efféle pillanatokat a nyakkendőigazítók szokták könnyebben elfelejteni, és ezzel épp fordítva vannak a megigazított nyakkendőjűek, aminthogy - érdekes paradoxon - később viszont, ha emlékeztetik a jelenetre a nyakkendőigazítókat, azok azonnal emlékezni szoktak, majd egy gyors viccel ütik el a kérdést, hogy szükség esetén szívesen elküldik saját megunt pszichológusuk telefonszámát a megigazított nyakkendőjűeknek, míg ellenben, ha a megigazított nyakkendőjűeket merészelné valaki emlékeztetni a kínos, régi jelenetre, kellemesen csalódna, mert azok is meghökkentően könnyed mosollyal hazudnák, hogy jé, tényleg, nade ki emlékszik már egy ilyen semmiségre, ép érzékű ember az ilyesmit ott, helyben, azonnal elfelejti! De persze mondják ezt is: nem kizárt, hogy épp ez az eset volt a szabályt erősítő kivétel, és mind a nyakkendő- igazítók, mind a megigazított nyakkendőjűek őszintén és szívből tényleg elfelejtették a dolgot, mert ennél is jobb okot találtak az egymás iránti későbbi engesztelhetetlen, fékevesztett, egész hazájukat szétrohasztó gyűlöletre, és lehet is ebben a magyarázatban valami, hisz tudjuk, ezerszer annyi ok ajánlkozik a gyűlöletre mindig, mint ahányra egy gyűlöletnek valóban szüksége van. És mondják még azt is természetesen, hogy mindez azért nem ilyen egyszerű - de hát ezt meg mindenki rávágja azonnal mindig és mindenre, felelőtlenül.