A kórustételek (16) és a recitativók (12) magas száma egyaránt bizonyítja, hogy Mendelssohn előtt a Händel-oratóriumok példája állt modellként. A különleges összeállítású formák, mint a kórusrecitativo vagy a bevezetés, amely teljesen rendhagyó módon egy recitativóval előzi meg a nyitányt - arra mutatnak, hogy a barokk modellt a romantikus kor új formaelvei hatják át. Jellegzetesek a mű recitativói is. Ezek is csak a formakeretet kölcsönzik Händeltől és Bachtól. Lépten-nyomon operás elemek, színpadiasan drámai momentumok hatják át. Tulajdonképpen a klasszikus operák recitativo accompagnatóinak örökösei. A leginkább romantikus hangot, tehát dallamosságot, a lírikus ellágyulást, a hol puha, hol szenvedélyes színeket az áriák és ariosók képviselik. Ezek között is akad azonban olyan, amely méltó örököse, romantikus szellemben átfogalmazott párja Händel drámaian feszült áriáinak. Az Éliás szövegét a zeneszerző maga állította össze az ótestamentum különböző könyveiből. Tulajdonképpen romantikus gondolat az Éliásban levő szerepek aránya is. Lényegében egyetlen fontos szereplője van a műnek, maga Éliás, azaz Illés próféta. Az ő jelentőségéhez csakis a tömegek kórusa mérhető. A többi magánszereplő úgyszólván teljesen elenyésző feladatot kap. Az Éliás Mendelssohn egyik legutolsó alkotása, halála előtt egy évvel, 1846 nyarán fejezte be. Bemutatójára az angliai Birminghamben került sor, a szerző vezényletével. Mendelssohn élete egyik főművének tartotta oratóriumát, s így érthető, ha a bemutató után nagyon is büszke volt arra a sikerre, melyet művével aratott.