Ligeti első olyan műve, ahol elszakad a bartóki örökségtől: a hagyományos dallam-harmónia dichotómia helyett a hangzás egységes kezelésére tesz kísérletet. Még nem tekinthető mikropolifóniának: fölismerhetőek az ütemek, a szólamok-szólampárok nem olvadnak teljesen bele a nagy egészbe. Kétrészes mű, a két rész több szempontból is ellentétes: hangkészlet: az első rész diatonikus, fehérbillentyűs klaszter,a második pentaton, feketebillentyűs; belső mozgás: az első rész kavarog, a második rész hosszú hangokban egyenletesen ereszkedik. Az első rész emelkedő (szólamszámban, hangerőben, hangmagasságban egyaránt), a második süllyedő (hangmagasságban; a másik két szempontból stagnál). További különbség, hogy a második rész nem teljesen tisztán olyan, ahogy fönt leírtuk: a szopránnak önálló, expresszív dallamtöredékei vannak. A mű egy mély férfikari C-dúr akkorddal ér véget.