Babonák bűvkörében
Hétköznapi életünkben is észrevétlenül jelen vannak a babonák, például sokan akkor is lekopognak valamit, hogy ne történjen meg, ha nem feltétlenül hisznek az ilyesmiben. Elődeink azonban még nagy szerepet tulajdonítottak a különböző hiedelmeknek, és a hozzájuk kapcsolódó rítusoknak, amelyekkel némi befolyást igyekeztek szerezni az olykor igencsak kiszámíthatatlan életesemények felett.
A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint a hiedelem a vallások, illetve az egyházak által nem elismert képzet, amely főként az európai paraszti kultúra sajátja. Eredete szerint lehet pogány gyökerű vagy egyházi alapokon nyugvó, illetve spontán létrejöhet például természeti jelenségek magyarázataként. Szabályok formájában magukba foglalhatnak előírásokat, tilalmakat, és az élet szinte minden területére kihatnak a születéstől kezdve a házasságkötésen vagy a mezőgazdasági munkákon át a halálig, jelentős részük azonban ünnepekhez, jeles napokhoz kötődik.
Az élet fontosabb eseményeit – főként amelyeket egyéb, racionális módon nem lehetett – mágikus eljárásokkal igyekeztek befolyásolni. Gyakori volt például a szerelmi varázslás, amely során különféle módszerekkel próbáltak vonzalmat ébreszteni a szeretőül kiválasztott férfiban vagy nőben. Ilyen bizarr praktika volt a „megétetés” szokása, amikor ételbe vagy italba rejtve haj- vagy egyéb szőrszálat, esetleg vért vagy izzadságot adtak be tudtán kívül az „áldozatnak”. Kissé diszkrétebb művelet volt a kapcafőzés vagy gatyamadzagégetés, illetve a nyomfelszedés, amikor a kiválasztott lábnyomának porával rendelkezett a vágyakozó szerelmes, többnyire magánál hordta vagy a kemencébe tapasztotta. A cél a szeretett személlyel való egyesülés volt. Boszorkányperek visszatérő vádpontjaként szerepeltek e szerelmi varázslások.
Természetfeletti tulajdonságokkal ruházták fel a paraszti közösség bizonyos tagjait, például a gyógyítót (más néven javast vagy kuruzslót). A 20. század közepéig a falvakban nem létezett a mai értelemben vett orvosi ellátás, így az emberek a különféle egészségügyi problémáik esetén gyógyítók segítségét vették igénybe, akik tudásukat generációról generációra hagyományozták, és külön specializálódtak a különféle bajokra: léteztek kenőasszonyok vagy gyúrogatók, gyógynövényárusító füvesek, csontrakók, foghúzók. Természetesen hiedelmek is kapcsolódtak hozzájuk, mint például különlegességüket jelzi, hogy foggal születtek, akár a táltosok, illetve csodás képességek birtokában voltak, és a gyógyítás mellett akár ártani is tudtak rontással.
A népi gyógyászat szerves részét képezi a népi hitvilág – a racionális, megfigyelésen alapuló módszerek mellett. Ez utóbbi gyógymódok közé tartozik a fent említett gyógynövényekkel történő kúrálás általában teaként fogyasztva, illetve fürdő vagy borogatás formájában. Az irracionalitás és a babonaság sokszor a betegségek okainak magyarázataként jelent meg – természettudományos ismeretek híján – általában természetfeletti lényeket tettek felelőssé a nyavalyákért. A gyógyítás gyakran alkalmazott fajtái voltak a mágikus gyógymódok, amelyek abszolút hiedelmeken alapultak, ilyen volt például a ráolvasás, illetve valamilyen csodás erővel, hatással bíró mozdulatsor vagy tevékenység. Utóbbi esetben alkalmazták az öntést, amely során az öntőasszony megolvasztott, folyékony anyagot (viaszt, ólmot) borított hideg vízbe, és a képződmény alakjából állapította meg az adott betegség okát, illetve a megdermedt anyaggal gyógyította a beteget.
A természetfeletti lényekhez is számos hiedelem kapcsolódik. A gyógyítók tudása és a fiktív lények misztikuma közötti átmenetet képezik a boszorkányok, de a közösség többnyire negatív, rontó szándékot tulajdonított nekik, és tartott tőlük. Fokozta rejtélyességüket, hogy gyakran különféle állatok, főként macska vagy béka alakjában jelentek meg, de képesek láthatatlanná is válni. Ahogyan a mesékből ismerjük, általában seprűn közlekedtek, de előfordult, hogy lóvá változtatott, megnyergelt emberek hátát ülték meg (a lóvá tesz valakit kifejezést a mai napig használjuk, amely ebben a hiedelemben gyökerezik). Természetfeletti lényeknek számítottak a visszajáró halottak, ezek hiedelemkörének mindenszentekkor és halottak napján volt nagyobb jelentősége, de ide tartoznak a kísértetek, lidércek, szellemek vagy az ördög. Mindezek némi hasonlóságot mutatnak a keresztény egyház túlvilágának elképzeléseivel.
A lidércekről:
„Az én apám meséte, hogy mikor legény vót Sajópüspökibül Sajóvárkonyra járt valami lányhó. Asztán egyszer elindút a lánytul későn, hogy gyön haza. Úgy híjják ottan az egyik részét a Várkonybul Bánszállásra tartó utnak, hogy Lécik-ajja. Ott meg kenderáztató vót. Asztán abba kenderáztatóba behúzták, de nem látott senkit. Ott húzgáták egész addig, míg a kakas meg nem szólat. Mikor hazagyött csupa sár, csupa víz vót. Így monta el ő nekem. /Horváth Barna, Bánréve/” - Molnár Mihály néprajzi gyűjtése tudós emberekről, lidércekről, boszorkányokról, 1981
A boszorkányokról:
„Füne Erzsu megtette eszt a jó barátaival, hogy megkérdezte, kinél akartok jó bort inni. Mikor megmonták, akkor aszt monta, hogy éjfélre gyertek el hozzám, mer akkó indulunk. Ha együtt vótak, akkó aszt monta; persze a seprűre űve:
- Hipp-hopp, ott legyek, ahun akarok!
És ott vótak annak a pincéjébe, akit montak. Ott asztán jól beittak. Mikor a kakas kukorékót, vagy a liba gágogott hajnalba, akkó megint seprűre űt, és megint monta:
- Hipp-hopp, ott legyek, ahun akarok! – és otthon vótak. /Balázs József, Járdánháza/” - Molnár Mihály néprajzi gyűjtése tudós emberekről, lidércekről, boszorkányokról, 1981
A szerencsehozó lópatkóról:
„A keresetlen hét-lyukkal talált lópatkó is régmúltra visszatekintő, szerencsét hozó tárgy (…). Nekem birtokomban van két darab hétlyuku patkó és ez régi parasztcsaládoknál szerepelt babonás eszköz, amely nemzedékről nemzedékre öröklődött hagyomány tárgy és ezt a jószág-elléskor is használták sertés, ló és marha féléknél, Luca napján a baromfiólba is tették. Ujévkor is az erszény alá helyezték. Sokan a bejárat elé is helyeztek lerögzítve patkót. /Gelencsér Sándor, Nagyberki/”
– A szerencse és babonái Kaposmentén, 1969
A kártyavetésről:
„A kártyavetést is sokan alkalmazták régen, hogy a szerencsét ezzel is megjósolják és ezt régen a század elején magányos nők, hibás lányok, özvegyasszonyok, cigányasszonyok és férfiak ritkább esetben, és ezt pénzért végezték. Akitől több honoráriumot vártak, annak a legtöbb szerencsét jósolták. (…) Ma már nincs ilyen kártya és ilyen kártyavető müveletet nem is végez senki, mert a két háboru közt teljesen eltünt a porondról.
/Gelencsér Sándor, Nagyberki/”
– A szerencse és babonái Kaposmentén, 1969
TEJ
Forrás:
