A Hauszmann tanítvány

Alpár Ignác (született Schöckl) egy sokgyermekes, apai ágon osztrák származású iparoscsaládban látta meg a napvilágot 1855. január 17-én, Pesten. Édesapja elismert asztalosmesterként komoly vagyonra tett szert. Ignác tanulmányait a Belvárosi Reáliskolában (ma Eötvös Gimnázium) végezte. Távolról sem volt eminens tanuló, ahogy ezt a legtöbb róla írt monográfia kiemeli, ugyanakkor építéstanból és természetrajzból mindig jelese volt. Édesapja asztalosnak szánta, de a fiúnak más elképzelései voltak, tudta, apját csak külső segítséggel lehet lebeszélni arról, hogy továbbörökítse mesterségét. Ez a rejtélyes külső segítség pedig nem volt más, mint Hauszmann Alajos. A híres építésszel akkor került kapcsolatba, amikor Hauszmann egy bérházához éppen apja cége készítette az asztalos szerkezeteket, és az ifjú Ignác volt a küldönc a két mester között. Miután apját sikerült meggyőzni, Hauszmann bevette Alpárt az irodájába, hogy aztán nála dolgozzon majd 12 évig. Ezen időszak alatt bejárta az építészek szokásos életútját, 1873-ban kőműveslegénnyé avatták, és mesterének ajánlásaival Berlinbe utazott, ahol az Építészeti Akadémiát látogatta, ezután egy Itáliai tanulmányút következett. 1881-ben, hazatérte után – nevét ekkor magyarosította – ismét Hauszmann Alajos irodájában helyezkedett el, aki meghívta a műegyetemi Díszépítéstan Tanszékre asszisztensnek. Az elkövetkezendő időszakban magánéletében is nagy változások történtek, hiszen 1883-ban feleségül vette Orth Antóniát, kivel az asszony 1918-ban bekövetkezett haláláig boldogan élt és akit mindig vezércsillagának tartott.

A mester és tanítványa közötti kiváló kapcsolat ez idő tájt már nem volt oly felhőtlen, nézetkülönbségük akkor fordult kibékíthetetlenné, amikor Hauszmann nem támogatta Alpár műegyetemi tanári kinevezését.
A konfliktusra Hauszmann így emlékszik: „Szinte követelőleg lépett fel, és mintegy erkölcsi kötelességemnek tette, hogy őt protezsáljam, mivel hosszú idejű működése nálam erre érdemesítette. Én felvilágosítottam őt, hogy ez lehetetlen, és ezt az ambícióját nem lehet kielégíteni, mert hiányzik az előképzettsége, hisz 4 alreáliskolai végzettséggel nem lehet valaki műegyetemi tanár, annál kevésbé, mert egyébként sem készült tanári pályára.”

Az incidens után Alpár önállósította magát és műhelye csakhamar a dualizmus korának legnagyobb tervezőirodájává nőtte ki magát, számtalan építész életrajzában olvashatjuk, hogy rövidebb-hosszabb ideig Alpárnál dolgozott.

Nagyon sokat épített nem csupán a mai Magyarország területén, hanem Erdélyben is. A legnagyobb sikert Herkulesfürdőn a Szapáry-fürdő (1883-1886) hozta el neki, melynek Zsolnay-majolikából készült beltéri díszkútjai ma is ikonikusak. A fürdő jelenleg kiemelten veszélyeztetett műemlék, a pusztuló épület legnagyobb ellensége a beszivárgó esővíz. Mivel tulajdonviszonyai zavarosak, az épület megmentésén fáradozó civileknek csak sürgősségi beavatkozásokra van lehetőségük, reménykeltő azonban, hogy az épület az Europa Nostra műemlékvédelemmel foglalkozó szervezet látószögébe került, így van rá esély, hogy a francia reneszánsz stílusú épületegyüttes megmenekül az enyészettől.

Említésre méltóak Alpár budapesti bérházai, többek között a saját maga által tervezett háza az Almássy tér 11. alatt, ahol tervezőirodája is működött. Villák és kastélyok is fűződnek a nevéhez, az utóbbiak közül a legnevezetesebb a Boncza-kastély Csucsán, amit eredeti állapotában már nem tudunk megcsodálni, mert a világháború utáni új tulajdonosa, Octavian Goga román költő és politikus neobizánci stílusban teljesen átépíttetett.

Történelmi Főcsoport épületegyüttese

Alpár pályafutásának egyik csúcspontja a Millenniumi Kiállítás Történelmi Főcsoportja, vagyis a már említett Vajdahunyad vára. Ebben a főcsoportban a különböző művészettörténeti korok stílusát bemutató épületeket kívánták felsorakoztatni.

A kétfordulós tervpályázatra, melyet először 1893-ban írtak ki, az építész „vörös csillag, vörös félhold” jeligével pályázott, a tervében a bizánci, keleties stílusú elemek voltak túlsúlyban. A pályázaton díjazottak között volt Alpáron kívül Schickedanz Albert, Pfaff Ferenc és Tandor Ottó.

Az 1894-es második tervpályázat kiírás már nem egyetemes stílustanulmányt kért a pályázóktól, hanem a hazai műemlékek felhasználását kívánta meg. Ezen a pályázaton már csak hárman vettek részt, a végleges tervek elkészítésével Alpár Ignácot bízták meg. Bár az előírt költségkeretet túllépte a bírálóbizottság pozitívan értékelte az alaprajzilag jól elrendezett tervét, és azt is, hogy Alpár a Széchenyi-szigeten található facsoportok megőrzésére törekedett, igaz ez az óhaj az eredeti tervpályázatban is szerepelt. Ugyanakkor nem maradt munka nélkül Schickedanz Albert sem, rá a belsőt dekoratív berendezések tervezését bízták.

Az épületegyüttes szándéka szerint félig kész állapotban került bemutatásra – amit a törött ereszek, és omladozó vakolat volt hivatott bizonyítani – utalva az épületek ódonságára. Ami az épületcsoport anyagát illeti egyébként is először ideiglenes jelleggel, favázzal készültek, különösen a tornyokra volt ez igaz (kivéve a román kori részt). A bezárt kiállítást azonban sajnálták lebontani, szerencsére sikerült megszerezni a főváros engedélyét, hogy az épületek még tíz évig a helyükön maradhassanak. A tó körüli nedves körülményeket és a nem megfelelő alapozást sajnos nem bírták jól az épületek és elkerülhetetlenné vált a bontás. A sajtó, az építészek és a művészvilág összefogásával azonban sikerült elérni, hogy az épületegyüttes újra felépüljön, szintén Alpár vezetésével, így ma is megcsodálhatjuk, és a Mezőgazdasági Múzeumnak sem kellett új helyet találnia.

A másik terület, amely Alpár életművében és a századfordulós Budapest építészetében kiemelkedő jelentőségű: a bankok és egyéb pénzintézetek épületei. Az 1891-ben tervezett Győri Városi Takarékpénztár után, 1900-tól a fővárosban banképületek egész sorát építette, az Osztrák-Magyar Banktól (Magyar Nemzeti Bank) a budapesti Tőzsdepalotán át (később MTV székház) a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankig (Belügyminisztérium).

Na, de Ignác!

Az Anker–palota ugyan nem bankfunkciójú mégis ezen felsorolás után kívánkozik. Az Anker Biztosító Társaság egykori épületének helyén eredetileg három ház állt. Az egyik nem mellesleg, egy lányfuttató központnak is helyet biztosított. 1864-ben költözött be még e korábbi épületbe az Anker Biztosító első magyarországi fiókja, ettől az időponttól kezdték el Anker-udvarként emlegetni a fővárosiak a klasszicista épületet. A társaság 1907-ben már saját épület birtoklásában látta a jövőt, a pályázatot pedig nem is nyerhette meg más, mint a banképületek tervezésének mestere, Alpár Ignác.

A szecessziós épület 1910-re készült el. A piramis-szerű középső torony tetején egy földgömböt helyeztek el, amelyet két sas tartott. A torony két oldalán két nőalak található, kezükben homokórával (az elmúlást jelképezik). A timpanon közepén található (ma üresen álló) bemélyedésben eredetileg egy horgony (németül Anker) volt elhelyezve. A feltűnő és akkor a környezetéből még nagyon kirívó épület természetesen közfelháborodást váltott ki.

Közszájon forgó anekdokta, hogy amikor Alpár felesége meglátta az épületet, felkiáltott. „Na, de Ignác, nem szégyelli magát? Mit csinált Ön itt?” Az Anker-palota azonban elérte célját, monumentálisa, különcsége miatt nehéz elmenni előtte anélkül, hogy ne csodálnánk meg.

Alpár építészi pályafutása gyakorlatilag 1918-ig tartott, az I. világháború és a gazdasági helyzet ellehetetlenítette működését. A Tanácsköztársaság alatt személyesen is meghurcolták, a tőke és a korábbi államhatalom kiszolgálójának kikiáltva a Markó utcába vitték, csak barátai közbenjárásának köszönhetően szabadult. A húszas években különböző szakmai testületek elnöki posztjainak birtokosa volt. 1928 márciusában második feleségével, Csesznák Ilonával egy 400 fős delegáció tagjaként New Yorkba utazott Kossuth Lajos szobrának felavatására. Hazafelé jövet Zürichben megbetegedett és ott, 1928. április 28-án elhunyt.