A szerző 1918. október 7-én született Budapesten. Zenei lektorként és a Rádiónál zenei rendezőként dolgozott 1949-ig, ekkor hagyta el Magyarországot. 1951-től óta Ausztráliában élt, 2019-ben, 100 éves korában hunyt el. Legfrissebb válogatásunkban az ő élvezetes olvasmányának segítségével pillanthatunk bele a Somssichok világába.

A nagypapa, a „szerző”

A család egyik birtoka Kivadár, egy Rinyamenti magyar kisközség volt, 5 km-re Nagyatádtól. A szerző visszaemlékezése szerint, amikor a nagyapjáé lett, talán csak néhány cselédház és istálló állhatott rajta. Úgy tűnik, hogy a sokat emlegetett nagypapa, vagyis Ifj. Somssich Adolf virágoztatta fel Kivadárt. Már beköltözésük után építkezésbe fogott: műhelyek, templomok emelkedtek bámulatos gyorsasággal az uradalomban. A nagyapa volt a „szerző” is a családban, ha volt eladó föld a környéken, ő azt felvásárolta. Egykori birtokai mind a Babócsától Nagyatádig futó országút mentén feküdtek, azonban nemcsak a családi földjeit gyarapította, a századfordulón artézi kutat fúrt, föléje pedig víztornyot és fürdőházat emeltetett, ez utóbbit nem csupán a család használhatta.
A mauzóleumhoz Ausztriából, a pörtschachi tó mellől hozatta a márványt a nagypapa. Bejáratát négy oszlopon nyugvó timpanon ékesítette és két oroszlán őrizte. A kripta a kápolna alatt volt, s a koporsót a hátsó kapun át vitték a helyére, később felírásos márványlappal zárták le az egészet.

Amikor 1919-ben meghalt, Somssich-Szőgyény Béla édesapja örökölte a birtokot, a családban akkor már volt négy fiúgyermek, leánytestvérük már itt pillantotta meg a napvilágot. Hogy milyen lehetett a birtok, arról egy megrázó élmény kapcsán így írt: „Mert a kastély nem »hatalmas, gyönyörű park közepén állt« (ahogy erről írni szoktak), hanem a szélén, szinte beépítve a pusztába. A nyugati szárny emeleti ablakából kitekintve a parkot kettészelő kavicsos út vezette a szem sugarát a szőlőhegyig, a présházig s azon túl a méhesig, a hagyományos öreg hárssal, malomkő asztallal és a gyümölcsössel körülötte. Ez a kép amolyan alaprajzként él emlékezetemben. Ebből az ablakból figyeltem apám temetését. Tizenegy éves voltam, s betegségem miatt nem engedték, hogy kimenjek.”

Boldog, gondtalan gyermekkor képei villannak fel a kötet olvasása közben, de a történelem folyása alól még ez az idilli kis sziget sem kaphatott felmentést. Először édesapja halála, majd a háború borzalmai, a sorozások, később a birtok elvesztése miatt érezhette a család, hogy az élet szomorúbb oldalára került. A családi legendárium szerencsére cseppet sem ilyen komor, álljon itt néhány anekdota a szereplőiről.

Egy különc rokon

Viktor bácsi a nagypapa öccse volt, agglegény és meglehetősen különc. Bár zeneszerzői tevékenysége révén némi ismertségre is szert tett, kreativitását inkább a villamosított közlekedés problémáinak szentelte. Rajzaiból és leírásaiból ítélve főleg az foglalkoztatta, hogy hogyan lehet a száguldozó villamosok okozta baleseteket megelőzni –  milyen előrelátó, igaz? Különböző riasztó és fékrendszerek szerkezetét rajzolta le, de úgy látszik, egyikben sem bízott, mert végül arra jutott, hogy legjobb lenne a villamos orrába egy kosarat szerelni, és abba egy embert ültetni, aki így elhessegetheti a veszedelmes jármű útjába kerülő gyanútlan járókelőket.

Egy filantróp leány

Általában leánygyermeknek nem járt föld, de a szerző családja ebben is kivételes volt. Eszter nagynénje a mendemonda szerint azzal megkötéssel kapta meg a Kivadárral szomszédos Bara-pusztát („Kispusztát”), hogy ha férjhez megy, birtoka visszaszármazik a férfiágra. Nem ment férjhez, helyette a környék jótevője lett. Azt beszélték, értett a gyógyításhoz, helybeli gyógynövényekből készített keverékeivel kezelte a panaszosokat. Állítólag fiatalon egy olasz orvosba volt szerelmes, lehet, hogy tevékenységével rá emlékezett. Kispusztai kastélyában társasági életét a karitatív tevékenység töltötte ki. De ő volt a Keresztény Nőegylet díszelnöke is, baráti kapcsolatai vallási és kulturális jellegűek voltak. Sokat utazott és sportolt. Nagyatád jótevője volt, nevéhez fűződik a Baross utcai Bárdos iskola megalapítása és a szerzetes nővérek támogatása. 1993. február 23-án utcát neveztek el róla Nagyatádon.

Művészek

A család társasági életéhez két művész is tartozott. Az egyik a szomszédos Gosztonyiék lánya, Mária, akinek kerámiastúdiója volt a bárdibükki parkban, a tó mellett. Mária Olaszországban tanulta a mesterséget, és az ő műve volt az a majolikatábla, amely a bejáró és a bástya közötti belső udvar falába volt illesztve.
A másik Ripp-Rónai József, aki egy portrét is készített az író édesapjáról. A festményt a Kopaszhegyen festette, és gyakori vendég volt náluk, úgy tűnik akkortájt jött haza Franciaországból. A „Kopaszhegy” is tőle kapta a nevét (hivatalosan Vóta-pusztának hívták a birtokot), látván, hogy apja nyaranta kopaszra vágatta a haját. Amikor Rippl-Rónai a Róma villát megvette, gazdálkodni is akart a házat körülvevő néhány holdon. Somssich Géza lett a gazdasági tanácsadója, így gyakran egész napos vendégeskedés lett a munkából, Lazarine pompás főztjével.

A háború után a kivadári háznak már csak a váza állt. Az ötvenes években le is bontották. De elpusztult a park és a présház is. A mauzóleumot a hatóságok bontatták le. A nagyszülők, és az apja földi maradványait a nagyatádi temetőben hantolták el.

TÉ

Forrás:

Somssich-Szőgyény Béla: Alaprajz, Nagyatádi Múzeumért Alapítvány, Nagyatád, 2006.