A szánkó (szánka vagy ródli) az emberiség legrégebbi szállítóeszközei közé tartozik. Állati erővel vontatva közlekedési eszközként is használatos télvíz idején, sőt olyan térségekben is felbukkan, ahol nem jellemző a jég vagy a hó, ezek a sáron vontatott ún. nyári szánok. Gyermekjátékként a kisebb méretű változata terjedt el, és ma már a fa mellett jelen vannak a piacon a fröccsöntött műanyag szánkók, bobok és hócsúszkák is. Ezek híján pedig az emberi kreativitás szabhat csak határt a szánkónak
avanzsált eszközöknek.

Szánkózásra minden kis domb megfelelő, ám a budapestiek egyik legkedvesebb helye a Normafa. A Budai-hegység peremén elhelyezkedő kirándulóhely a Svábhegy legmagasabb pontjaként 477 méterre magasodik. Régebben Viharbükk-ként is emlegették egy híres öreg bükkfa után, amely 1927. június 19-én pusztult el, és amelynek helyét ma emléktábla jelöli (szerencsére a fotóművészet megőrizte emlékét). A 20. század első felében nemcsak népszerű kirándulóhely, hanem a sportolni vágyók paradicsoma volt sí- és szánkópályával, síugrósánccal, sífelvonóval és a Normafa Síházzal, amely ma étteremként üzemel.

Az első hó 1956. februárjában, a Normafánál (a felvételen a fogaskerekű is fölbukkan):

Kiváló a szánkózási és síelési lehetőség Magyarország legmagasabb hegycsúcsán, a Kékestetőn. Az 1920-as évektől lendült fel a sportélet a lankákon, illetve gyógyászati célokra és az üdülni vágyók számára is kedvelt úti cél volt. 1932-re készült el az akkoriban gyógyszállóként működő kékesi szanatórium. Ekkor már nemzetközi síversenyeket is tartottak itt – annak ellenére, hogy csak az 1950-es évektől üzemelt a sífelvonó. A pályák működése természetesen függ a hótakarós napok számától, amelynek rekordja közel 80 éves: 1943-1944 telén 154 napot tett ki – a történelmi helyzet azonban ennek nem kedvezett.

Kanyarodjunk vissza a téli játékkörképhez

A fakutya a befagyott tó jegén használt jégszánkó, szántalpakon sikló ülőalkalmatosság, amelyet tolni is lehet, vagy az „utas” bottal hajthatja magát előre. A 19. század második felében terjedt el hazánkban, főként a Balaton környékén. Egyesek szerint Ausztriából származik, mások azt állítják, hogy a Balaton környéki gyerekek csentek el otthonról egy-egy csizmalehúzást megkönnyítő faeszközt, az azonos nevű „fakutyát” a befagyott tavon történő csúszkáláshoz – innen is a téli játékszer neve.

A jégvitorlázás nem túlzottan elterjedt sportág, ám a Balaton befagyott vizén olykor űzték, űzik. Az első jégvitorlásokat 1790 körül, Amerikában, a Hudson folyó jegén használták – ekkor még szállításra és halászatra. Európában közel 100 évvel később bukkant föl, Norvégiában. Ekkor már versenyeket rendeznek, megszületik a vitorlássport téli változata. Magyarországon először 1888-ban építettek és bocsátottak jégre vitorlást Balatonfüreden. Hazánkban nem gyakori, mert nagy tavaink csak
rövid időre, vagy nem fagynak be eléggé a
biztonságos sportoláshoz.

A Balatonra jellemző, hogy téli sportolásra alkalmas módon befagyhat, például 1962-63 tele annyira zord volt, hogy a balatoni jégpáncél 110 napig, rekordhosszúságú ideigmegmaradt. Legnagyobb folyónk, a Duna szintén ebben az évben, 1963-ban befagyott – napjainkig ez volt az utolsó év, amikor közlekedni lehetett a vastag jégen. Ezt megelőzően gyakoribb jelenség volt, hogy át lehetett sétálni a két part között. A történelem is megőrzött számunkra számos ilyen esetet, amikor például 1242-ben a tatár sereg a befagyott Dunán jut el a Dunántúlra, vagy amikor 1458-ban a folyó jegén választották királlyá Mátyást. A természeti jelenség természetesen összefüggésben van a folyószabályozással, hiszen ezt megelőzően a meder sekélyebb volt, abban lassabban folyt a víz, így nem volt szükség szélsőséges hidegre a befagyáshoz. Ma már ez ritka, utoljára 1986-87 telén történt, hogy összefüggő jégpáncél alakult ki a folyón, amely azonban nem volt biztonságos egy sétához.

A befagyott Duna 1929. februárjában Nagymaros és Visegrád között:

Egy érdekesség 1932-ből: a felső-bajorországi Murnau lakosai állati csontokra szerelt szánkókon csúszkálnak a jégen:

A síelés szintén egy ősi közlekedési forma, az első sílécek 2000-5000 esztendősek lehetnek a régészeti kormeghatározás szerint. Az őskori sziklarajzok és a nyelvészet is megerősíti ezt az elméletet a finn ’suksi’, azaz sí szó etimológiájával alátámasztva. Évezredeken keresztül nagy szerepe volt a havon és jégen történő közlekedésben, expedíciók és háborúk során. Szintén a 19. században terjedt el a norvégok hatására mint sport és szórakozási forma, ekkor tartották az első síversenyeket is. A sísportoknak is rengeteg fajtája alakult ki kezdve az alpesi sízéstől (pl. lesiklás) a sílövészeten át a síjöringig, amely állati erővel vagy motoros járművel történő sívontatást jelent. Magyarországra a századforduló idején érkezett az új sportág: 1892-ben síeltek először Magyarországon, Kőszegen, ill. a Kissvábhegyen, az első magyar síklub pedig 1908-ban alakult meg. A sportágat ekkor még lábszánkázásként emlegették.

Mindezek mellett nem említettük a hóemberépítést, a hóangyalkázást és a hógolyózást, pedig szinte mindenkinek vannak emlékei az iskolaudvaron zajló hócsatákról. És ott vannak még a komolyabb, a téli olimpiai játékok programjában is megtalálható „jeges” sportok, a jégkorong vagy a curling (jégteke). A jégkorcsolyázásról sem esett szó, a téma – a Városligeti Műjégpálya történetével kiegészítve – egy külön kiállítást kíván.

TEJ