Dolgozó nők

Amikor dolgozó nőkről beszélünk – különösen a 19. századtól – elsősorban a középosztályhoz tartozó hölgyek munkába állására gondolunk, a napszámosként dolgozó parasztasszonyokról, vagy a cselédként szolgáló nőkről gyakran megfeledkezünk. Pedig a 19. század második felére a legtöbb nő a mezőgazdaságban dolgozott, igaz idényjelleggel. Az iparosodással a gyárak kapui is megnyíltak a nők előtt, elsősorban a könnyűipar: a textil-, élelmiszer- és dohányipar épített a női munkáskezekre. A munkavállalásuk jellemzően házasságkötésükig tartott, férjezett nők a legritkább esetben maradtak alkalmazásban. 

Kenyérkereső úrilányok 

Az úri kisasszonyok munkába állása mögött, csupán a feminista mozgalmak erősödését sejtetni legalább olyan egyoldalú nézőpont, mint csak gazdasági okokat keresni a nők munkába állása mögött. Tény, hogy a 20. század elejére a pártában maradt női rokonok, özvegyek eltartása egyre nagyobb nyomásként nehezedett a családfők vállára, ezért akit nem tudtak eltartani, munkát vállalt vagy tanult. Ugyanakkor a tanítónőként, postáskisasszonyként dolgozó hölgyeknek erős ellenállással kellett megküzdeniük. Sokáig az érettségi megszerzése is kihívást jelentett, nem a csekély képességek, hanem a leánygimnáziumok kevés száma, majd később a háborúba vonult tanerők hiánya miatt.
Noha hazánkban 1895-ben megnyitották az egyetemek bölcsészeti és orvosi fakultását a nők előtt, a jobban jövedelmező jogi és mérnöki pályák továbbra is zárva maradtak, és bár az első világháborút megelőzően már több száz női hallgató tanult a felsőoktatásban, a nők teljes egyetemi emancipációja csak 1918-ban valósult meg. A heves ellenzők rendre megkérdőjelezték a nők rátermettségét. A biológiai különbségek hangsúlyozása mellett a tanítói pályáért aggódókban gyakori érvként felmerült, hogy a nők fiatalsága, szépsége elvonja a figyelmet munkáról és elveszik a családfenntartó férfiaktól a munkalehetőséget. A valóságban, a tanítónők férjhezmenetelük után rendre elhagyták a pályát, így nem jelenthettek veszélyt a férfiak kenyérkeresésére.

Nők a pult mögött

A nők foglalkoztatottsága a hagyományos társadalomban is a megszokott területeken – mint a kereskedelem és vendéglátás – volt a legmagasabb és legelfogadottabb. Piaci kofák, konyhai dolgozók, pincérnők, áruházi eladónők, mind olyan munkakörök, amelyekért nem kellett versengni férfiakkal. De ilyen szakma volt még a varrónő, a fodrász vagy az ápolónő is, jellemző módon adatbázisunk is a róluk készült fotókban bővelkedik.

Gyertek lányok traktorra!

Talán mindenki ismeri a szocialista propaganda jelszavát, amely a nők munkavállalását kívánta ily módon erősíteni. A korabeli propaganda a kétkeresős családmodellt állította etalonnak, amelyet az egyenjogúság vívmányaként kezelt, de a valóságban inkább a megélhetés kényszere volt. Az emancipáció az élet szinte valamennyi területére kiterjedt. A korabeli sajtó különösen nagy figyelmet és teret szentelt a parasztasszonyok egyenjogúsításának; munkaversenyek, 120%-ot teljesítő sztahanovisták és Kossuth-díjjal jutalmazott munkások. Azonban a hatalom által közvetített kép és a közvélekedés korántsem esett egybe; sok traktoristalányról például azt gondolták, hogy laza erkölcsű, mert férfiak mellett dolgozik. Később, az 50-es évek bányásznői, traktoroslányai a 70-es években inkább áldozatokként, sem hősökként vonultak be a történelembe.

Napjainkban szerencsénkre a választás joga a miénk, akarunk-e alpinisták, orvosok vagy fodrászok lenni, és ez így jó.

TÉ