Ápolástörténet Kossuth Zsuzsannától Andrássy Ilonáig

A betegellátás története a 19. században óriási változáson ment keresztül, amelynek egyik fő mozgatórugója a hadi betegápolás állapotának javítása volt. Florence Nightingale volt e reformok egyik legfontosabb kivitelezője. Hazánkban Kossuth Zsuzsannát tekintjük az ápolónői szakma megalapozójának. A két nő sorsa hasonló: kortársak voltak és a történelem viharai bontották ki ápolói elköteleződésüket. Missziójuk máig fontos alappillére a szakmának.

A betegek gondozásának igénye egyidős az emberiséggel, sokáig nem számított külön foglalkozásnak, hanem papok, illetve a javasasszonyok végezték. A betegápoló szerzetesek és a diakonisszák kapcsán már beszélhetünk emberbaráti indíttatású ápolói hivatástudatról. Híres istápolók a Máltai Lovagrend, az Irgalmasrend, az Erzsébet-apácák, a Vincés nővérek. Hazánkban a 18-19. század fordulóján kezdett különválni a szerzetesi és a világi ápolás. II. József egészségügyi intézkedései támogatták a szerzetesek gyógyító tevékenységét, de hangsúlyt helyeztek mind a szerzetesi, mind a világi ápolók szakmai felkészítésére. Az egészségügy egyre több ápoló részvételét igényelte a betegellátásban, amelyet tetézett a szabadságharc kitörése is, és amely súlyos betegápolóhiányt eredményezett.

Az első magyar főápolónő

Az ápolástörténet – méltatlanul csak hazánkban ismert – kiemelkedő alakja, Kossuth Zsuzsanna 1817-ben született Sátoraljaújhelyen. 15 évvel idősebb bátyjával, Kossuth Lajossal bizalmas testvéri kapcsolatban álltak, fivére „ikerlelkem”-nek hívta őt.

1848-49-ben sürgetővé vált a honvédségi betegellátás reformja, mert elavult szokások voltak még gyakorlatban, például a tábori kórházakban a hadirokkantak ápolták a sebesülteket. Stáhly Ignác, majd Flór Ferenc kezdte meg a katonai egészségügy újjászervezését. Elsőként katonai kórápolók képzésére volt szükség, de a csapatszolgálatra alkalmas férfiakat, főként sebészhallgatókat nem akarták elszólítani a harctértől. A probléma megoldására egy ekkor még szokatlan javaslattal állt elő Kossuth: a hátország betegellátásába vonjanak be önkénteseket, főként női kapacitást. Fivérétől ekkor kapta kinevezését a kolerajárvány idején szerzett ápolói tapasztalatokkal rendelkező Kossuth Zsuzsanna az „összes tábori kórházak főápolónője” feladatra.

Kossuth Zsuzsanna felhívására sok önkéntes nő jelentkezett szolgálatra, akik a főápolónő vezetésével kezdhették meg a munkát. Feladatkörébe tartozott, hogy új tábori kórházak telepítését indítványozhatta, így Barna Ignác főorvossal 70 tábori kórház működését tette lehetővé felszereléssel, ápolónőkkel. Figyelmet fordított a sebesültek lelkiállapotára, és fontosnak tartotta az etikus betegállátást, gondozta az osztrák és orosz hadifoglyokat is. A szabadságharc után családjával együtt menekülni kényszerült, az osztrákok azonban visszahurcolták Pestre, ahol perbe fogták, majd a korábban általa ápolt osztrák tisztek vallomásai alapján felmentették. Brüsszelbe, majd Amerikába emigrált, itt is hunyt el mindössze 37 évesen.

„Lámpás” a hadi betegápolásban

A 19. században hatalmas fejlődésen ment keresztül az ápolástan, és amelyben megkerülhetetlen Florence Nightingale szerepe. Nightingale 1820-ban angol nemesi család lányaként született Firenzében – a városról kapta keresztnevét. Érdeklődése korán a tudományok és a matematika felé fordult, sokat olvasott. Olvasmányai során találkozott először a kolerajárvánnyal, amely erős igényt ébresztett benne a betegek és elesettek megsegítésére, ápolására. Szülei nem örültek a lány ambícióinak, hiszen akkoriban a betegekkel foglalkozókat nem övezte még köztisztelet. Nightingale titokban végzett el egy nővériskolát.

Egy londoni ispotályban végzett munkája után az 1853-ban kirobbant krími háború egyik hadikórházában teljesített szolgálatot. Itt az egészségügyi ellátás aggasztó állapotát látva hozzákezdett a betegápolás újjászervezéséhez, a megfelelő higiénés viszonyok kialakításához. Ennek hatására kórházában a sebesült katonák halálozási aránya 42%-ról 2%-ra csökkent. Adatokat jegyzett föl, statisztikai összefüggéseket állapított meg, így alátámaszthatta módszereinek hatékonyságát a kétkedőkkel szemben – akikből akadt bőven, főként a higiéniát alábecslő tekintélyelvű orvosok köréből. Florence Nightingale a „lámpás hölgy”-ként került a köztudatba, ugyanis éjszakánként egy lámpással a kezében járt-kelt a sérültek között. Fontosnak tartotta az ápolók szakképzését, beleértve az etikai továbbképzést is, Feljegyzések az ápolásról című könyve a szakma alapműve.

A Vöröskereszt

Jean Henri Dunant, a Nemzetközi Vöröskereszt alapítója korán felismerte az ápolónőképzés fontosságát, a segélyszervezet fel is karolta az ápolónők oktatásának ügyét, kongresszusokat szervezett, és nem utolsósorban megalapozta a nők egyenjogúságát a szakmán belül – utóbbi elismerése addig jelentős konfliktusforrásnak számított. Dunant 1864-ben alkotta meg az első genfi egyezményt, amelynek alaptézise volt a háborús sérültek istápolása mellett a pártatlanság. A Habsburg Monarchia 1866-ban fogadta el az egyezményt, de a kiegyezés után problémákba ütközött a segélyszervezet működése a Magyar Királyság területén.

Az önálló Magyar Vöröskereszt gondolata 1878-ban vetődött fel, mikor Bosznia-Hercegovina megszállásakor kiütköztek a hadi egészségügy hiányosságai. Egy évvel később létrejött az Országos Segélyező Nőegylet teljes mértékben a Nemzetközi Vöröskereszt és a genfi egyezmény követelményeinek megfelelően, azonban ekkor még nem nyert felvételt a segélyszervezethez. A sikeres csatlakozást Korányi Frigyes és Fleschacker Viktor, az egylet ápolónői képzését megszervező orvosok készítették elő, melynek gyümölcseként 1881-ben megalakult a Magyar Vöröskereszt.

Az újonnan alakult szervezet nagy gondot fordított a hivatalos nővérképzésre, 1885-ben már a módszertani központnak számító Vöröskereszt Erzsébet Kórházának Betegápolónői Intézetében zajlottak a tanfolyamok. A századfordulóig közel 500 végzett vöröskeresztes ápolónővel lett gazdagabb a hazai egészségügy. Az itt végzettek oklevelét minden kórház elfogadta, de a Vöröskereszt igyekezett saját kötelékében tartani az ápolónőket, például – az állami kórházak által akkor még nem biztosított – nyugdíjjal kecsegtette őket. A nyugdíj-kérdés tisztázásának igénye hívta életre egy első ápolói érdekvédelmi szervezetet, a Magyar Betegápolók és Ápolónők Egyesületét.

Az I. világháború kezdetével azonban időszerűvé vált az ápolóképzés reformja, és szükséges lett volna, hogy az állam átvállalja az ezzel járó terheket. Az 1920-as években az ügyben előrelépés történt: minden orvosi egyetemi karon ápolóképzés indult az Ápoló- és Védőnőképző Intézet létrehozásával. Az intézet nem sokkal később az állami felügyelet alá vont egységesített ápolóképzés módszertani központja lett – kiegészítve a Vöröskereszttel és más egészségügyi egyesületekkel, illetve a betegápoló szerzetesekkel.

Grófnő a tábori kórházban

Az I. világháború során számos arisztokrata nő vállalt ápolónői tevékenységet a Vöröskeresztnél, többek között Auguszta főhercegnő, Erzsébet királyné és Ferenc József unokája. Hősiesen állt helyt a hadi sebesültek ellátásában gróf Andrássy Ilona, aki férjét, gróf Esterházy Pált követte a galíciai harctérre, akinek köszönhetően az akkor már ápolónői tanfolyamot végzett asszony dolgozhatott illegálisan női szanitécként. Férjét elvesztette a harcokban, a gyász elől a Vöröskereszt tábori kórházának véres világába menekült, ahol a sebesültek ellátása mellett a közeli harcok veszélyével, a tébolyult katonákkal és olykor a vezetőséggel is meg kellett küzdenie. A harctéri szolgálat után feleségül ment Cziráky József grófhoz, majd a sors fintoraként a II. világháborúban a fiaiért kellett aggódnia, egyiküket első férjéhez hasonlóan ütközetben veszítette el. Idős korában Cziráky gróf halála után követte gyermekeit Kanadába, ott is hunyt el 81 esztendősen.