Sárdi János - Auth Andor műhelye Nagynyárádon

image
qualifiedcontent

Sárdi János - Auth Andor műhelye.

Sárdi János 1920. június 3-án született Mohácson. Nagyanyja javaslatára választotta a kékfestő mesterséget. Inas éveit Auth Rezső bólyi kékfestő mesternél töltötte. Elsajátította a kékfestést, kelmefestést, és a vegytisztító, fonalfestő mesterségeket is kitanulta. 1947-ben mestervizsgát tett, majd iparengedélyt szerzett és létrehozta műhelyét Nagynyárádon. 1979-ben megkapta a Kiváló Kisiparos kitüntetés arany fokozatát, 1985-ben elnyerte a népi iparművész címet, 1988-ban a Népművészet Mestere lett. Az 1960-as évek végétől az indigó mellett az indantrén festést is bevezette műhelyében. Maga is készített mintafákat. Nevéhez fűződik a nagynyárádi országos Kékfestő Fesztivál sikeres szervezése, rendezése.

Auth Andor a mesterséget nagyapjától, Sárdi János nagynyárádi kékfestő mestertől tanulta. 1999-ben a pécsi Oktatási Központon keresztül kékfestő szakképesítést szerzett. 2000. márciusától önálló egyéni vállalkozóként dolgozott a nagynyárádi műhelyben - Sárdi János kékfestő mester mellett. Auth Andor rendszeresen bemutatta munkáit az évente megrendezésre kerülő nagynyárádi Országos Kékfestő Fesztiválon. 2001. decemberében a dél-dunántúli régió védjegyes termékei és hungarikumai közé választották alkotásait.

A kékfestés egy textíliákon alkalmazott színmintázási technológia, amely nevét onnan kapta, hogy a minta eredeti formájában jellegzetesen kék alapon fehér színben jelenik meg. A kékfestés magát a műveletet jelenti, emellett használatos még a kékfestő kifejezés is, ami egyrészt az ún. kékfestéssel készült, azaz többnyire kék színű, fehér mintázattal díszített – többnyire vászonkötésű – pamutszövetet (kartont), másrészt pedig a foglalkozást, a mesterséget és magát a műhelyt is jelenti. A kékfestő kelme az elmúlt századokban jelentős szerepet játszott a magyar népviseletben és a lakástextíliák körében, de ma is népszerű, napjainkban is több kisvállalkozó foglalkozik ilyen termékek előállításával. A kékfestő kifejezés 1770-ből, a pápai Bengely István panaszos levelében fordul elő először, majd széles körben elterjedt. A kék-fehér színű mintázás a keleti porcelánoknak volt a jellemzője, ezért is nevezték a festők az eljárást németül Porzellandrucknak.

A kékfestés eredeti eljárásánál a pamutszövet azon területeit, amelyet fehéren akartak hagyni, méhviasszal vonták be, majd a szövetet a festékkel teli kádba mártva kékre színezték. Azokon a helyeken tehát, amit a viasz nem fedett, a kelme kék színűre festődött. Minél többször ismételték meg ezt az eljárást, annál sötétebb kék színt kaptak. A méhviasz felvitelét a kelmére fa dúcokkal végezték, amelybe belefaragták a mintát. A fából faragott dúcokat később kiszorították az alakos rézszegekkel és -huzalokkal kivert formák. Az európai kékfestők a gátlószert különböző vegyszerekből készült oldatban vitték fel. Színezékként növényi festékeket használtak. A kék szín előállítására az indigót használták, amit az Indiában honos Indigofera tinctoria nevű növényből nyertek. Európában erre már a kora középkor óta a csüllenget (Isatis tinctoria) használták, amit főleg Franciaországban és Türingiában termesztettek. A 16. században felgyorsult kereskedelem tette lehetővé az indiai növény Európába szállítását, amely több festőanyagot tartalmazott, mint a csülleng, ezért alkalmazása gazdaságosabbnak bizonyult. A kékfestés európai meghonosodásával a méhviasz szerepét különböző anyagokból vegyített fedőanyag (gátlószer) vette át, amit a mintának megfelelően kialakított fa- vagy fémformákkal nyomták a fehér anyagra. A gátlószer – amit a magyar kékfestők papnak neveznek – összetétele általában minden üzem féltve őrzött gyártási titka volt. A nyomódúcot, amelyen a mintát kialakították, kiemelkedő részein bevonták a fedőanyaggal és a hagyományos módszer szerint kézzel nyomták rá a kelmére. A fedőanyag száradás után elzárta a mintázott felületet. A kék színhez használt festéket az indigó növény leveleiben és gyökereiben jelenlevő indoxil-glükozidból, az indikánból állították elő. A kékfestés eljárásában a szigetelő anyaggal kezelt kelmét festőkádba (a magyar kékfestők szóhasználata szerint küpába merítették, amely vasgáliccal és mésszel redukált indigót tartalmazott. A kelmén a levegőn történt szárítás közben fejlődött ki a kék szín azokon a helyeken, ahol a kelmét nem fedte a szigetelő bevonat. Minél többször ismételték meg az eljárást, annál mélyebb kék színt kaptak. Száradás után 1–3%-os kénsavas-sósavas fürdőben lemaratták a fedőanyagot, amely alól előtűnt az eredeti fehér minta kék alapon. A minták színének változatait – sárga, zöld, narancs, kék – a fedőanyagba kevert pácokkal és utólagos fürdőkkel érték el, ezek titkolt eljárások voltak.

Workroom of bluedye masters Mr. János Sárdi and Mr. Andor Auth in Nagynyárád.

Title(s), language
language hungarian
language english
Subject, content, audience
subject Kékfestő Múzeum fotóanyaga
subject ipartörténet
subject kékfestés
Time and places
place of publishing Nagynyárád
spatial reference Nagynyárád
location of physical object Pápa
temporal reference 2000
Attributes
medium paper
extent 12,5x17,5 cm
colour image polychrome
format jpeg
Legal information
rightsholder Gróf Esterházy Károly Múzeum, Pápa
access rights research permit needed
Source and data identifiers
source Gróf Esterházy Károly Múzeum, Kékfestő Múzeum Fotótár
registration number 5966.
registration number 5967.
registration number 5968.
registration number 5969.
registration number 5970.
registration number 5971.
registration number 5972.
registration number 5973.