Sárdi János - Auth Andor műhelye Nagynyárádon
Sárdi János - Auth Andor műhelye.
Sárdi János 1920. június 3-án született Mohácson. Nagyanyja javaslatára választotta a kékfestő mesterséget. Inas éveit Auth Rezső bólyi kékfestő mesternél töltötte. Elsajátította a kékfestést, kelmefestést, és a vegytisztító, fonalfestő mesterségeket is kitanulta. 1947-ben mestervizsgát tett, majd iparengedélyt szerzett és létrehozta műhelyét Nagynyárádon. 1979-ben megkapta a Kiváló Kisiparos kitüntetés arany fokozatát, 1985-ben elnyerte a népi iparművész címet, 1988-ban a Népművészet Mestere lett. Az 1960-as évek végétől az indigó mellett az indantrén festést is bevezette műhelyében. Maga is készített mintafákat. Nevéhez fűződik a nagynyárádi országos Kékfestő Fesztivál sikeres szervezése, rendezése.
Auth Andor a mesterséget nagyapjától, Sárdi János nagynyárádi kékfestő mestertől tanulta. 1999-ben a pécsi Oktatási Központon keresztül kékfestő szakképesítést szerzett. 2000. márciusától önálló egyéni vállalkozóként dolgozott a nagynyárádi műhelyben - Sárdi János kékfestő mester mellett. Auth Andor rendszeresen bemutatta munkáit az évente megrendezésre kerülő nagynyárádi Országos Kékfestő Fesztiválon. 2001. decemberében a dél-dunántúli régió védjegyes termékei és hungarikumai közé választották alkotásait.
A kékfestés egy textíliákon alkalmazott színmintázási technológia, amely nevét onnan kapta, hogy a minta eredeti formájában jellegzetesen kék alapon fehér színben jelenik meg. A kékfestés magát a műveletet jelenti, emellett használatos még a kékfestő kifejezés is, ami egyrészt az ún. kékfestéssel készült, azaz többnyire kék színű, fehér mintázattal díszített – többnyire vászonkötésű – pamutszövetet (kartont), másrészt pedig a foglalkozást, a mesterséget és magát a műhelyt is jelenti. A kékfestő kelme az elmúlt századokban jelentős szerepet játszott a magyar népviseletben és a lakástextíliák körében, de ma is népszerű, napjainkban is több kisvállalkozó foglalkozik ilyen termékek előállításával. A kékfestő kifejezés 1770-ből, a pápai Bengely István panaszos levelében fordul elő először, majd széles körben elterjedt. A kék-fehér színű mintázás a keleti porcelánoknak volt a jellemzője, ezért is nevezték a festők az eljárást németül Porzellandrucknak.
A kékfestés eredeti eljárásánál a pamutszövet azon területeit, amelyet fehéren akartak hagyni, méhviasszal vonták be, majd a szövetet a festékkel teli kádba mártva kékre színezték. Azokon a helyeken tehát, amit a viasz nem fedett, a kelme kék színűre festődött. Minél többször ismételték meg ezt az eljárást, annál sötétebb kék színt kaptak. A méhviasz felvitelét a kelmére fa dúcokkal végezték, amelybe belefaragták a mintát. A fából faragott dúcokat később kiszorították az alakos rézszegekkel és -huzalokkal kivert formák. Az európai kékfestők a gátlószert különböző vegyszerekből készült oldatban vitték fel. Színezékként növényi festékeket használtak. A kék szín előállítására az indigót használták, amit az Indiában honos Indigofera tinctoria nevű növényből nyertek. Európában erre már a kora középkor óta a csüllenget (Isatis tinctoria) használták, amit főleg Franciaországban és Türingiában termesztettek. A 16. században felgyorsult kereskedelem tette lehetővé az indiai növény Európába szállítását, amely több festőanyagot tartalmazott, mint a csülleng, ezért alkalmazása gazdaságosabbnak bizonyult. A kékfestés európai meghonosodásával a méhviasz szerepét különböző anyagokból vegyített fedőanyag (gátlószer) vette át, amit a mintának megfelelően kialakított fa- vagy fémformákkal nyomták a fehér anyagra. A gátlószer – amit a magyar kékfestők papnak neveznek – összetétele általában minden üzem féltve őrzött gyártási titka volt. A nyomódúcot, amelyen a mintát kialakították, kiemelkedő részein bevonták a fedőanyaggal és a hagyományos módszer szerint kézzel nyomták rá a kelmére. A fedőanyag száradás után elzárta a mintázott felületet. A kék színhez használt festéket az indigó növény leveleiben és gyökereiben jelenlevő indoxil-glükozidból, az indikánból állították elő. A kékfestés eljárásában a szigetelő anyaggal kezelt kelmét festőkádba (a magyar kékfestők szóhasználata szerint küpába merítették, amely vasgáliccal és mésszel redukált indigót tartalmazott. A kelmén a levegőn történt szárítás közben fejlődött ki a kék szín azokon a helyeken, ahol a kelmét nem fedte a szigetelő bevonat. Minél többször ismételték meg az eljárást, annál mélyebb kék színt kaptak. Száradás után 1–3%-os kénsavas-sósavas fürdőben lemaratták a fedőanyagot, amely alól előtűnt az eredeti fehér minta kék alapon. A minták színének változatait – sárga, zöld, narancs, kék – a fedőanyagba kevert pácokkal és utólagos fürdőkkel érték el, ezek titkolt eljárások voltak.
Workroom of bluedye masters Mr. János Sárdi and Mr. Andor Auth in Nagynyárád.
Title(s), language | |
---|---|
language | hungarian |
language | english |
Subject, content, audience | |
subject | Kékfestő Múzeum fotóanyaga |
subject | ipartörténet |
subject | kékfestés |
Time and places | |
place of publishing | Nagynyárád |
spatial reference | Nagynyárád |
location of physical object | Pápa |
temporal reference | 2000 |
Attributes | |
medium | paper |
extent | 12,5x17,5 cm |
colour image | polychrome |
format | jpeg |
Legal information | |
rightsholder | Gróf Esterházy Károly Múzeum, Pápa |
access rights | research permit needed |
Source and data identifiers | |
source | Gróf Esterházy Károly Múzeum, Kékfestő Múzeum Fotótár |
registration number | 5974. |
registration number | 5975. |
registration number | 5976. |
registration number | 5977. |
registration number | 5978. |