Hogy lehet csodálnivaló egy kulcs?

„Gyönyörű kulcsok láthatók Párizs egyik kis múzeumában, a Clunyben vagy a Carnavalet-ban, de lehet, hogy mindkettőben, nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy a kulcsok gyönyörűek. Merthogy egy kulcs is lehet szépséges, mint minden, amit emberkéz ízléssel, leleményesen, szakértőn és műgonddal megfabrikált. Mi a szép rajtuk? A fejük is, a tolluk is. Az szép, hogy a lakatosság, a kovácsi mesterség műfogásain kívül megjelennek rajtuk az aprólékos ötvösművészet, sőt a nagyobb szabású szobrászat jelei is, a művész fölismerhető ujjlenyomatai is. Mert látni ott kulcsot, kastélyok kulcsait például, amelyeknek megmunkáltsága, finom cizelláltsága nemcsak arra vall, hogy velük egy bonyolult zárrendszer, nagykerti vaskapuk, palota-bejáratok és titkos ajtók zárja nyitható. Hanem arra is, hogy mintegy kitárul tőlük egy-egy egész korszak, a középkor, a gótika, a reneszánsz, a barokk, vagy a rokokó ízlésvilága." 

Milyenek voltak a régi korok kulcsai?

„A kulcs nemcsak a saját kulcslyukába illik, hanem a kora stílusába is, a kifejezésmódba, melyben a hozzá tartozó kastély épült. Egy ilyen kulcs megfejti a zárján kívül szinte egy egész korszak gondolkodásmódjának, szépségeszményének titkait. Ősi apátságok, templomok, dómok kulcs-tollazatát vallási szimbólumok szerint alakították egykori mesterek. Úgy verték a vasat, ahogyan a megszentelt helyhez illő: keresztet, kelyhet, vértanúk attribútumait foglalták a kulcsba, fogazata nyílt jelkép is volt, de zárta is a rejtelmes zárat. Magánpaloták kulcs-tollában a tulajdonos nevének kezdőbetűi álltak, a fogazat nemegyszer a teljes aláírásának vonalát követte, kriksz-krakszosan.”

Gyúródeszka méretű, zászlós várkulcsok?

„Van kulcs, amelynek feje kis mellszobor, nyilván a ház urának szobra. Látni a múzeumban vár- kapukulcsot gyúródeszka méretű tollal-zászlóval s olyan bonyolult labirintus-vájatokkal, vésetekkel, melyeknek nyitját csak hárman ismerték: a lakatos, a várúr, és maga a zár. Ezek a hatalmas várkulcsok már-már nem is kulcsok, hanem fegyverek inkább, faltörőkosok, ágyúk, tarackok, effélék. És persze a múzeumban, a kulcsok termének tőszomszédságában, láthatók a korszakra, a kor ízlésre és a kor bevett szokásaira valló egyéb tárgyak is: teszem azt nyaktilók, kínzószerszámok, pellengérek, alabárdok, pallosok, pikák. Meghittebb kulcsok ezeknél a félelmeteseknél és gyönyörűeknél azok, amelyek nem zord kapukat őriznek, nem várat, kincset, tömlöcöt, lőportornyot, hanem gondolatot, titkolnivaló érzelmeket." 

Kulcsok naplókhoz, szelencékhez, korszakokhoz?

„Zárható naplók, kapcsos könyvek, csattos albumok kulcsaira gondolok, aprókra, nyakban majdhogynem ékszerként viselhetőkre, szelencék, rejtett fiókocskák, eldugott rekeszek csöpp ezüstkulcsaira, töprengéseket és szíveket elcsukókra. Mennyi bátorságot és mennyi félénkséget tartanak zár alatt, mennyi fájdalmat és csalódást, szemérmes sóvárgást, mennyi választalan kérdést, de mennyit! Mi minden titkot, aminek nincs más nyitja, csak egy közönyös és részvétlen, ékszernek szép, megoldásnak azonban tanácstalan és magányos kulcs.

Vannak aztán másfajta kulcsok is — voltaképp ezek csörrentették föl bennem ezt a kulcscsomót. Nem vasból öntött, óriási kulcsok, nem is ezüstből vert meghittek, hanem szellemi anyagúak, a leleményből, ravaszságból, fifikából, kényszerűségből, a védekező ösztönből és a támadó indulatból készült kulcsok. A titkosírások kulcsai. A maguk módján szépek és érdekesek ezek is, rajzolatuk, módszerük, rendszerük a kifogyhatatlan emberi elmésség már-már művészi, de mindenesetre hadművészi vagy politikai művészi tehetségére mutat.” – Mátrai Betegh Béla 1978.

Erdélyi Károly

Forrás: Az idézetek Mátrai Betegh Béla, Kulcsszó című írásából származnak, amely nyomtatott formában elsőként a Magyar Nemzet 1978-ban kiadott számában jelent meg.