Hamburg – kalózok és kalmárok kikötője
Hamburg kiterjedt csatornahálózatával, közel 2500 hídjával igazi vízi város; a tenger a szó szoros és átvitt értelmében is teljesen átszövi. 1892-ből a Vasárnapi Ujság kitűnően festi le a belváros képét, amelynek hangulatát napjainkban is igyekeztek megőrizni, bár funkciójában jelentősen átalakult:
„(…) a város jelentékeny része csaknem úgy néz ki, mint Velencze, a mennyiben a házak egyik része csatornákra nyilik. Igen érdekes ez a látvány az idegenre nézve, ki az utczákon járva lépten-nyomon egy hídhoz jut, a honnan a csatornák mindekét irányban a végtelenig nyúlnak. A csatornák mellett nincs part, még gyalogjáró sem, de ezek a csatornák telve vannak csolnakokkal s a három-négy emeletes házakból folytonosan árúkat és csomagokat bocsátanak le ezekbe a csolnakokba daruk, csigák vagy más gépek segítségével.”
A mai Hamburg területén a 9. században Nagy Károly és fia, Jámbor Lajos frank uralkodók már templomot, püspökséget és erődítményt emeltettek. Már ekkor létezett a mai kikötő elődje egy fából készült, 120 méter hosszú stég formájában. A település fejlődésnek indult, közben a környék földbirtokosai folyamatos támadásokat intéztek ellene. A 12. század végén Barbarossa Frigyes német-római császár szabadságlevelet, és vele kiváltságokat adott a városnak: függetlenítette a földesuraktól és vámmentességet biztosított az Elbán az Északi-tengerig közlekedő hajóknak.
A 13. század közepétől erősödött meg és emelkedett fel a kereskedő réteg. Nem sokkal később rendeletek segítették a kereskedelmet a központi Hanza-várossal, Lübeckkel. 1321-ben Hamburg maga is csatlakozott a kereskedővárosok szövetségéhez. A tengeri kereskedelmet gátolta a kalózkodás, úgy mint a Vitális Testvérek nevű kalózszövetség és annak vezére, Klaus Störtebeker. A tengeri rablót végül társaival együtt kézre kerítették Helgoland szigeténél, és Hamburgban fejüket vették. Störtebeker életéről és haláláról azóta is számos csodás történet kering, szobra a mai belvárosban található.
A 15. században a Hanza-városok aranykorának leáldozott, amikor új tengeri utak nyíltak India és Amerika irányába. A város megsínylette a napóleoni háborúkat, ráadásul a megszálló francia katonák ellátása is a polgárságra hárult. Az 1842. évi négy napig tartó tűzvész elpusztította a belváros nagy részét. Az ipari forradalom vívmányainak köszönhetően mindennek ellenére virágkor vette kezdetét:
„Szerencsés fekvése a tengerpart oly részén, mely Közép-Európa nagy részének természetes kapuja, megmentette azonban az elsülyedéstől, s bár az 1842-ben pusztított tűzvész igen nagy romlást okozott benne, a gőzhajók és vasutak korszakának föllendülésével a régen oly hatalmas város ismét kiheverte a csapásokat.” – Vasárnapi Ujság, 1892
A 19. század második felében, a német egység létrejöttével a prosperálás időszaka köszöntött be; a város népességszáma megugrott, területének határai kitágultak az új városrészek hozzácsatolásával. A megnövekedett lakosság nagy része el tudott helyezkedni az iparban, a kikötőben, a hajógyárakban. Az Amerikában szerencsét próbálni szándékozó kivándorlók gyűjtőpontja volt a kikötő. A munkások azonban méltatlan életkörülményeik, a szociális problémák, illetve a kolerajárványok miatti feszültsége gyakori sztrájkok formájában robbant ki.
A Vasárnapi Ujság 1892-ben írt, már idézett cikkének apropója is a hamburgi kolera volt. Az augusztustól októberig tartó járvány 8600 ember életét követelte. Ezután a városban nagyobb figyelmet fordítottak az egészségügyi infrastruktúra fejlesztésére.
„(…) 1890-ben nem kevesebb, mint 17 ezer tengeri hajó fordult meg kikötőjében, és 99,328 tehát csaknem százezer kivándorló ment innen Amerikába, s kereskedelmi forgalma ugyanebben az évben öt milliárd márkányi volt, melynek fele része jóformán Amerikára esik, a hova innen csaknem naponként megy egy-egy nagy tengeri gőzös árúkat és kivándorlókat szállítva.” – Vasárnapi Ujság, 1892
1911-ben készült el az Elba alatti alagút (mai nevén régi Elba-alagút), amely akkoriban technikai bravúrnak számított. A Vasárnapi Ujság ugyanebben az évben tudósított az eseményről:
„Azt az óriási forgalmat, melyet Hamburg belvárosa és külvárosa között eddig úgyszólván csak az Elbán átjáró gőzhajók bonyolítottak le, a múlt hónapban megnyílt kettős alagút mintegy láthatatlanná varázsolta. A folyón áttörtető ezer meg ezer ember ma már huszonegy méternyire az Elba alatt megy Steinwärderből St. Pauliba s innen vissza. A modern építőművészetnek valóságos remekműve, Hamburgnak meg s Németországnak egyik legszebb látványossága (…).”
Az I. világháború meggyengítette a város gazdaságát, lakosai közül sokan nem tértek haza a csataterekről. A II. világháború nagyobb pusztítást hozott: 1943-ban a szövetségesek a Gomora-hadművelet során szinte lerombolták az ipari és közlekedési csomópontnak számító Hamburgot. A hadművelet leghírhedtebb szőnyegbombázása okozta tűzvihar során elhunyt polgárok számát harminc-negyvenezerre becsülik. A Szent Miklós templom kiemelkedő tornya – az 1870-es években rövid ideig a világ egyik legmagasabb épülete –, amely a légitámadások során tájékozódási pontként segítette a brit pilótákat, a pusztítás mementójaként templomhajójától megfosztva magasodik napjainkban.
A Magyar Nemzet 1946 szeptemberében tudósított Hamburg háború utáni állapotáról:
„Hamburgról ma ez a vélemény: romváros. Valóban, ha kinézünk a robogó S-Bahn ablakából, vannak városrészek, ahol negyedórákig is futhat a kocsi és nem látni mást csak romot és romot. (…) Újjáépítésről még szó sincs. Szakértők szerint 20 év is kevés ahhoz, hogy a romokat eltakarítsák.”
A cikk szerint azonban sok a külföldi bevándorló, a jegyrendszert pedig éppen felváltja a szabadkereskedelem és virágzik a feketepiac, összességében „pezseg az élet”.
Hamburg a háború után brit megszállási övezetbe került, 1949-ben a frissen létrejött NSZK-hoz tartozott, annak legnépesebb városa volt. Az ötvenes évektől sikerült feléleszteni a gazdaságot. 1962-ben a tenger partvidékére lecsapó orkán okozta vihardagály sújtotta a várost. A lakosságot váratlanul érte az éjszakai árvíz, az emberek a házak tetején kerestek menedéket; több százan vesztették életüket a katasztrófában és a februári hidegben.
A nyolcvanas években kezdődött a hamburgi kikötő átalakulása, egyre nőtt a konténerterminálok száma. A Világgazdaság 1989-ben írta meg, hogy a konténerforgalmat tekintve világviszonylatban a 10., Nyugat-Európában a 2. legnagyobb átrakodó kikötője. A konténerizálással egyszerűen megoldottá vált a helyben tárolás, raktározás, így Hamburg a beérkezett áruk egyik fontos európai elosztóközpontjává vált. A teherhajózásban a konténer a második legjelentősebb fordulópont a gőzhajók megjelenése óta. A hamburgi konténerterminál a világ egyik legkorszerűbb és leghatékonyabb ilyen létesítménye.
Az Elba partján álló, kanálisokkal bőven átszőtt raktárváros (Speicherstadt) árutárolásra szolgáló, darukkal, csörlőkkel felszerelt vörös téglás épületei a 20. század közepén – a konténerek elterjedésével – elveszítették funkciójukat. A kívülről még az egykori raktárvárost idéző, műemléki védettséggel rendelkező negyed ma már főként irodák, modern lakások és kiállítóterek otthona. A szomszédos HafenCity-vel együtt különleges egyvelege réginek és újnak; itt található a Der Spiegel szerkesztősége, illetve a világ legnagyobb modellvasút-kiállítása, de itt kapott helyet az Elbai Filharmónia hangversenyterme is egy régi raktár tetején. A kikötőben számos, ma már múzeumként funkcionáló hajó horgonyozik, ilyen a Cap San Diego hagyományos teherhajó, a Rickmer Rickmers vitorláshajó vagy az U 434 tengeralattjáró.
TEJ
Forrás:
Borus József: A búvárhajó-háború. In: História, 1994. 1. sz. 8-9. p. Arcanum Digitális Tudománytár
Hamburg város. In: Vasárnapi Ujság, 1892. 36. sz. 617-618. p. Arcanum Digitális Tudománytár
Huba László: Hamburg - ma. In: Magyar Nemzet, 1946. 206. sz. 7. p. Arcanum Digitális Tudománytár