Kincses Kolozsvár
A „kincses Kolozsvár” kifejezés valószínűleg összefügg azzal, hogy Kolozsvár sokáig az erdélyi ötvösművészet központja volt, de alapvetően a város gazdagságára utal az elnevezés, amely elsősorban az Erdélyi Fejedelemség idején volt használatos. Nem véletlen, hiszen az önálló Erdélyi Fejedelemség megalakulása Kolozsvár virágkorának kezdetét is jelentette. A város sokrétű, gazdag történetének fontosabb eseményeit mi mutathatná be jobban, mint legfontosabb helyszíne és jelképe, a Főtér? Ennek a varázslatos helyszínnek a kialakulását és változásait követhetik nyomon legfrissebb helytörténeti válogatásunkban.
Az itt álló ókori település, Napoca már Traianus császár idején a Római Birodalom része volt, ami a város későbbi elnevezésében fontos szerepet játszott (Cluj Napoca). Középkori magját a kolozsmonostori várral azonosított castrum Clus alkothatta, a település fejlődésének a tatár hadak vetettek véget. A rombolás után az újonnan telepített hospesfalu a Nagypiac – későbbi Főtér – néven ismert terület köré szerveződött, melyet később erődfalakkal erősítettek meg, a település pedig nem sokkal később városi rangot kapott Károly Róberttől.
A Fő téren a 15. századtól a 20. századig szinte valamennyi építészeti stílus jegyeit megtalálhatja az éles szemű látogató, ugyan nem feltétlen az épületek homlokzatán. Kétségtelen, hogy a helyszínt a 14. század közepéig a Szent Mihály-plébániatemplom őse uralhatta, amely a fennmaradt faragványok tanúsága szerint román stílusú építmény lehetett.
A 15. századtól a tér képét az immár gótikus stílusú Szent Mihály-templom határozta meg, az ettől délre fekvő, kisméretű Szent Jakab-kápolnával együtt. A templomot 1489-ben tűzvész károsította, melyet Mátyás király uralkodása alatt restauráltak, a tornyot kivéve, mely csak később, az 1500-as évek közepére készült el. Nem sokáig csodálhatták a városlakók, mert a torony az 1697-es tűzvészben elpusztult és csak 1742-1744 között építették újjá, a korszakra jellemző módon barokk stílusban.
A templom története híven tükrözi a protestantizmus térhódítását, amely együtt járt a nemzeti eszme ébredésével. A templomot 1556-tól rövid ideig az evangélikusok és reformátusok, 1559-től kezdve pedig az unitáriusok használták, a római katolikus vallású hívek 1716-ban Habsburg hatalmi döntéssel kapták csak vissza. A templom számos nagy esemény helyszíne is volt, több országgyűlést is tartottak benne. Itt iktatták be a fejedelemségbe Báthory Zsigmondot, itt választották uralkodóvá Rákóczi Zsigmondot, és a 20. században itt szólalt fel Márton Áron a zsidóüldözés ellen.
A plébániatemplom melletti Szent Jakab-kápolnát a 16. század második felében öt-öt boltszakaszos, háromhajós, feltehetően csarnoktípusú templommá bővítették. A kápolna azonban 1697-ben súlyosan megsérült, nem építették újjá, hanem elbontották. Nem messze a templomtól volt a városi polgárság temetkezési helye, a cinterem (templom körüli temető). A 16. században köré védőfalat emeltek, és ez lehetőséget adott a kereskedőknek, hogy a fal köré vásáros bódékat állítsanak, amelyet az egyház jó pénzért adott bérbe. Ezeknek az elbontása már a 18. században felmerült, de csak a 19. században, a Kőváry László tiszteletbeli főjegyző vezette bizottság ténykedése nyomán sikerült véghezvinni. 1896-ban döntötte el a város, hogy dísztérré alakítja a főterét.
A házak mentén 5 méter széles aszfaltos járdát építettek, a 12 méter széles szekérutat gránitkővel borították, a piacteret pedig kavicskővel fedték le.
Ami a tér épületeit illeti, házsoraiban laktak a város legtekintélyesebb polgárai, itt épültek fel a legfontosabb világi és egyházi intézmények székházai. A korszak legjellegzetesebb Fő téri épülete a régi városháza, amit Kagerbauer Antal kolozsvári pallér tervezett. A klasszicista épület homlokzata megmaradt eredeti stílusában, rusztikázott vakolattal és belső árkádsorral. Az épületen egykoron a hét szabad királyi város festett címere volt látható, ezeket később a Történelmi Múzeumba szállították. 1991-ben a városházát áttelepítették a korábbi vármegyeháza épületébe, ami Alpár Ignác tervei alapján készült.
A 19. század második felében számos Fő téri épület nyert el új, historizáló külsőt, melyek között igen jelentős helyet foglal el az egykori Takarékpénztár és Hitelbank épülete, valamint az 1883-ban Maetz Frigyes tervei szerint emelt Iparos Egylet palotája.
A Központi Szálló a tér és a Magyar utca sarkán áll. Az épület elődje a reformkorban egy Fiskus cégtáblájú kocsma volt, ez az elnevezés annyira beivódott a helybéliek tudatába‚ hogy még a század végén is Fiskus-szegletjeként emlegették a sarkot. 1869-ben egy harmincegy szobás, emeletes épület állt már a sarkon, ezt vette bérbe 1872-ben Plihál Ferenc és nyitotta meg benne a Pannonia Szállodát. Mivel az épület tulajdonosa a Katolikus Státus volt, ők építették át az épületet, ennek folyamán a homlokzat eklektikussá vált‚ a sarok fölé tornyot emeltek‚ az első emeleten pedig egy kapu feletti és egy északi erkélyt alakítottak ki. A ház külalakja ma is hasonló, csak az 1950-es években árkádos átjárót nyitottak a gyalogosok számára. A katolikusok Nagy Gábornak adták át az épületet, aki 1891-ben a város legmodernebb szállodáját alakította ki benne, ez lett az emlegetett Központi Szálló. A szálloda egyik legelőkelőbb vendége Samassa József egri érsek volt még 1895 szeptemberében, de megszállt itt Jókai fiatal feleségével is.
A tér másik jelentős szállodája a délnyugati sarkon álló New York Szálló volt, mely 1895-ben épült Pákei Lajos tervei szerint. A szálló hamarosan a város legrangosabb estélyeinek és báljainak színterévé vált, hiszen a földszintjén működött Kolozsvár legtekintélyesebb irodalmi kávéháza, a New York Kávéház. A hotel prominens vendége volt az első világháború idején többek között Ady Endre, akinek nehéz természete kis híján párbajba sodorta a költőóriást. Ady roppant zaklatott lelkiállapotban érkezett, feszültsége nem volt ok nélküli, egy esetleges bevonulás lehetősége rémítette meg ennyire, csak akkor nyugodott meg, amikor Csinszka kijárta felmentését a kolozsvári hadkiegészítőnél. A költő e hír hallatán mulatni kezdett, és ekkor került összetűzésbe a „kolozsvári értelmiséggel”, de ez már egy másik történet.
Obeliszk helyett Mátyás szobra
19. század második felében Kolozsvár méltó mód szeretett volna adózni az erősödő Mátyás király kultusznak. Egyrészt Mátyás szülőházának helyreállításával – a meglehetősen rossz állapotú épület felújítása évek óta húzódott –, másrészt a város egy szoborral kívánt volna emléket állítani Kolozsvár híres szülöttjének. A téren azonban már állt egy emlékmű, a Státua, mely I. Ferenc császár és felesége 1831. évi kolozsvári látogatásának emlékére készült. A hasábos talapzaton emelkedő obeliszkjének domborműveit, a császári pár portréját, városba érkezésük jelenetét és a városcímert a bécsi klasszicista szobrászat kiemelkedő alakja, Joseph Klieber faragta. Az emlékmű áthelyezésének szükségessége a Mátyás-szobor felállításának tervezésekor merült fel, így került a Kispiacra, a későbbi Karolina, még később a Múzeum térre, a ferencesrendi templom elé.
A tényleges kezdeményezés első lépésére 1882-ben került sor, az ügy zászlóvivője mindvégig egy unitárius gimnáziumi tanár, Nagy Lajos volt. Az ő indítványára fogadta el a városi tanács közgyűlése azt a határozatot, hogy a város „e czélra legalkalmasabb közterén” emlékszobrot állít Mátyás tiszteletére. A szoborállításhoz minden jó szándék megvolt, csak egy dolog hiányzott, a pénz. A helyzet akkor javult látványosan, amikor 1888-ban egy második szoborbizottság alakult, akik nagyobb összeg birtokában végül ki is írták a pályázatot. A nyertes mű egyértelműen Fadrusz Jánosé volt, aki Kolozsváron várta meg a zsűri döntését. Bár az eredeti elképzelés szerint a millennium évére tervezték a szobor elkészültét, Fadrusz ekkor még a pozsonyi Mária Terézia-emlékművön dolgozott, és a szobrász terve sokkal grandiózusabb lett, meggyőzte a bizottságot, hogy a másfélszeres méretű alakok helyett a kétszeres mérete jobban érvényesülne a város hatalmas terén, a kivitelezéshez azonban több időre van szüksége. Így 1896. szeptember 30-án csak az emlékmű alapkövét tudták elhelyezni. A szobor alakjait Fadrusz a budapesti műtermében mintázta meg és az újpesti öntödében öntötték őket bronzba. A szobrok 1902. augusztus 15-én négy vasúti kocsin érkeztek Kolozsvárra.
1902. október 12-én avatták fel a szoborcsoportot, melynek központjában a magas bástyaoromzatot idéző talapzatra állított, az ellenséges csapatok fölött diadalmaskodó király lovas szobra áll. A Mátyás-szobor eltávolítása vagy áthelyezése sokat volt napirenden, sajnálatos mód még az 1990-es évek elején is felmerült. Valamelyest csillapította a kedélyeket, hogy 1932-ben egy Nicolae Iorga történésztől származó idézettel látták el a talapzatot. Jól tükrözi a szobor körüli vitákat, hogy azóta az idézetet még két alkalommal helyezték vissza a szoborra. Hasonlóan zaklatott sorsa volt Mátyás címerének is, amely úgy tűnik, végérvényesen lekerült a talapzatról. Ugyanakkor pozitív gesztusként lehet elkönyvelni, hogy a szobor átfogó felújítása közösen, a magyar és a román állam együttes támogatásával történt 2008–2011 között.
TÉ
Forrás:
Mihály Melinda: Kolozsvár főtere
Víg Emese: Még egyszer Kolozsvár – amikor párbajra hívták ki Ady Endrét
Gaal György - Vincze Zoltán: Kalauz a régi és az új Kolozsvárhoz, Korunk, Kolozsvár, 1992.
