Sóbiznisz

Szeged neve az oklevelekben először a XII. század elején tűnik fel (Ciggedin), ugyanakkor szinte biztos, hogy nem ekkor keletkezett a település, hiszen ekkor mint a sószállítás központjára hivatkoztak rá.

Már Szt. István király országos raktárnak jelölte ki a települést, ahová az Erdélyből szállított só került. A szegedi sóraktár az országnak és a királyi kincstárnak egyik fő fizetőhelye volt, tulajdonképpen innen nyerték az egyházak és az országos intézmények évi ellátásukat, természetesen kezdetben sóban.

A virágzásnak induló települést nem kímélte a tatárjárás. A feldúlt Szeged újjáépítése még IV. Béla idején megtörtént, ennek nyomán épült meg a vár is. Érdekes, hogy a tatárok által elpusztított csongrádi vár helyett végül a szegedi építtetett meg, hogy a vár pontosan hol feküdt, annak meghatározására talajfúrásokat végeztek. A kutatások szerint a vár hajdan egy külön, önálló kiemelkedő magaslatot képezett, melyet erek vettek körül. Valószínűsítik, hogy egy fakerítéses és őrtornyokkal kiépített erőd volt. (Az 1879-es árvíz idején a még álló vár udvarán és hatalmas bástyafalain helyezték el a hontalanná vált lakosságot.)

Egy törött pecsétnyomó

Szeged a XV. század elején már szabad királyi város volt, 1566-ban azonban megérkezett a török sereg. A török ínség alól a szegediek csak 1686. október 23-án szabadultak meg. Ezután kezdődhetett meg a városban az újjáépítés, a település szerette volna visszakapni a szabad királyi jogállását — az azokhoz fűződő előjogokkal —, a kancellária azonban ezt a kérést nem hagyta jóvá.
Igaz, hogy a korábbi királyok egy-egy kiváltságot adományoztak Szegednek, de az évek során ezek az oklevelek elkallódtak. Ahhoz, hogy ezen jogokat bizonyítani tudják, szükség lett volna egy pecsétnyomóra, ami igazolja, hogy Szeged valaha szabad királyi város volt.
A gondot az jelentette, hogy a 15. századból fennmaradt kisebbik pecsétnyomón csupán a „Sigillum . Minus . Civitatis Zegedini" felirat volt olvasható. A nagyobbik pecsét elveszett — azon sem volt egyébként más —, ezért 1691-ben a tanács új pecsétnyomót vésetett, amely már a „Liberae Ac Regiae" (szabad királyi) kitételt is tartalmazta. A szegediek e betoldásnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, pedig a szabad királyi jelző nem szerepelt korábban sem Esztergom, sem Buda pecsétnyomóin.
Mivel az új pecsétnyomó és az elveszett nagyobbikra hivatkozás nem győzte meg a tisztviselőket, a város cselhez folyamodott. 1704-ben ugyanis teljesen „véletlenül" kihalásztak a Tiszából egy pecsétnyomót, amelyik ugyan törött volt, de a kívánalmaknak megfelelt, mivel olvasható volt rajta a bizonyító erejű szövegtöredék: „Sigillum. Regiae ... gediensis. A. 1200."
A buzgó hivatalnokok e pecsétnyomó láttán meg is állapították, hogy ez bizony a város elveszett régi nagyobbik pecsétje, így kapta vissza Szeged régi kiváltságait 1719. május 21-én III. Károly király és császár által.
Reizner János történész később megállapította, hogy valóban korabeli hamisítványról van szó, legárulkodóbb az 1200-as szám arab számmal történt írása, a pecsétnyomó kopásnyomainak hiánya, és végül a tárgy egyértelműen barokkos díszítése volt.

Az oklevél kiadása után azonban még fényesebb korszak kezdődött a város életében. Megszűnt a katonai közigazgatás, elkezdték lebontani a hadászati célokat szolgáló objektumokat. 1720-tól rendszeresen országos vásárokat, szerdánként és szombatonként hetipiacokat tartottak. A korábban is élénk kereskedelmi élet tehát tovább erősödött, felélénkült a hajóforgalom is a Maroson, a Tiszán és a Dunán, ez pedig jótékonyan hatott a fa és hajóipar fejlődésére is. Újabb lökést később a vasút megjelenése jelentette.

Szeged szebb lesz, mint volt

Szeged lakói több alkalommal vészeltek át árvizek okozta nehéz napokat, valószínűleg nem sejtették, hogy 1879 márciusa során mennyi emberi élet szakad ketté, hogyan tűnik el néhány óra alatt szeretett városuk. Pedig az előjelek nem voltak biztatóak. Az árvíz előzményeit vizsgálva látszik, hogy a Tisza szabályozásakor az árterület és a védőtöltések kijelölésénél nem a tavaszi legnagyobb vízszintet vették figyelembe. Már előtte is nagy árvizek voltak, de az árvíz elleni védekezés során a körtöltéssel nem foglalkoztak. Az is igaz, hogy az 1876-ban Szegedre tervezett nagyszabású ipari és gazdasági kiállítás rendezésének költségei elvonták a forrásokat a védekezéstől. 1876 tavaszán hónapokon keresztül súlyos volt a helyzet, és akkor is csak éjjel-nappali védekezés árán menekült meg az árvíztől a környék. A szakemberek már látták, hogy katasztrófa fenyegeti a várost, mégsem tették meg a szükséges lépéseket. 1878 karácsonyakor jégzajlás miatt a vasúti híd lábánál feltorlódott a jég, a Magyar Királyi Folyammérnöki Hivatal ladikos legényei zúzták a jeget és engedték tovább a levált jégtáblákat. A megelőző hónapok csapadékos időjárásának hatására 1879 februárjára sem apadt jelentősen a vízszint, és a Tisza felső szakaszáról is újabb árhullámokról érkeztek hírek.
„Végtelennek tűnt az idő, amikorra virradni kezdett. De hát minek is virrad? A hajnal nem találta többé Szegedet, csak romjait.” – így írta le Mikszáth Kálmán az 1879-es szegedi árvíz pillanatait.

1879. március 11-én, 23 órakor orkán erejű szél támadt és március 12-én éjjel fél kettőkor beszakadt a vasúti töltésen épített nyúlgát és betört a víz a városba. Ekkor félreverték a harangot, a lakosság a magaslatokra, az emeletes házak tetejére, illetve Újszegedre, onnan pedig a környék falvaiba menekült. A víztömeg először Rókust és Felsővárost öntötte el, majd szétterült az egész városon. Szeged mintegy 60 000 lakosából 150 vesztette életét és 5 458 házából csupán 265 maradt épen. Március 17-én I. Ferenc József, Tisza Kálmán és a miniszterek felkeresték a romba dőlt várost. Ekkor hangzottak el a király bíztató szavai: „Szeged szebb lesz, mint volt”.

Újjáépítés

35 ország sietett Szeged segítségére; Európától Amerikán át Ázsiáig több nemzet ajánlotta fel segítségét. A mai szegedi nagykörút szakaszainak elnevezései is az adakozó európai fővárosokra (London, Moszkva, Brüsszel, Párizs, Bécs, Berlin, Róma) utalnak.

A pusztítást követően a várost addig szokatlan módon tervszerűen, a korszerű városrendezés elveinek alkalmazásával építették újjá. A Lechner Lajos nevéhez fűződő, állami és nemzetközi támogatással megvalósuló koncepció megteremtette egy modern város kialakulásának a feltételeit. Az újjáépítés elsődleges feladata a városban jelentős problémákat okozó víztömeg eltávolítása volt. A szádfal építése és folyamatos szivattyúzás segítségével sok épület menekült meg az összeomlástól, a „nagy hőség dacára bűzhödt pocsolyák nem képződhettek”, így a járványok sem mértek újabb csapást a szegediekre.
A város újjáépítése 1880-ban kezdődött meg, különös figyelem hárult az építkezés módjára, szigorúbb követelményeknek kellett megfelelni, elsősorban az épületek szilárdsága tekintetében. Fontos szempont volt a régi városrészek hangulatának megőrzése, a hagyományos napsugaras díszítés megtartása. De meghatározták az építhető házak magasságát, típusát és építőanyagát is.
Az árvíz utáni újjáépítés során Szeged falusias jellege kezdett megváltozni, és a figyelem inkább a városfejlődésre, az iparosításra, a kereskedelem, az oktatás és egyéb szolgáltató ágazatok fejlesztésére irányult. A víz előtt kevés középület volt Szegeden, a városházán és a reáliskolán kívül a közintézmények rendszerint céljának nem megfelelő épületekben működtek. A városrendezési munkák befejezése után újult meg a városháza Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján. Felépült az új színház (tervezte Fellner Ferdinánd és Helmer Herman bécsi építész), az újszegedi vigadó (tervezte Halmay Andor), a Stefánia téri kioszk, a pénzügyigazgatóság, a posta székháza, a törvényszéki palota és a „Csillag” börtön, valamint a Kultúrpalota is.
Az újjáépítés adta meg az alkalmat a város útjainak lekövezésére is, és ekkor épült Szeged első állandó hídja is, a pályázaton győztes Gustave Eiffel vállalatának tervei alapján.
A legfontosabb azonban kétségtelenül az árvízvédelmi rendszerek kiépítése volt. Lechner irányítása alatt 16 millió köbméter föld megmozgatásával készült a vízszint felett 10 méter magasságú töltés, amely már hatékonyan biztosította a város védelmét.
Szeged tragédiájából így épült fel a térség legmodernebb városa, mely címet ma is büszkén viseli.

TÉ

Forrás:

Reizner János: Szeged története

https://lechnerkozpont.hu/cikk/szeged-ujjaepitese