Egy kíváncsi olvasó

1899 januárjában a Debreceni Hírlap szerkesztősége levelet kapott, amelyben a magát megnevezni nem akaró olvasó – Kíváncsi aláírással – aziránt érdeklődött, hogy miért olyan szomorú Ady Endre költészete? Adynak a levél hangvételének stílusából feltehetően nem volt nehéz rájönnie, hogy egy fiatal lány rejtőzik a Kíváncsi álnév mögött, ezért sietve válaszolt arra. Így bontakozott ki Ady Endre és a titokzatos Kíváncsi kisasszony levelezése.

Azok a debreceni évek

De ne szaladjunk ennyire előre. Milyen élethelyzetben volt ekkor Ady és honnan ez a mélabú? Tudjuk, hogy 1899-ben Debrecenben jogot tanuló Ady, az újságírói pálya iránt nagyobb érdeklődést mutatott, mint a jogászkodás iránt. Szerb Antal szerint előbb lett újságíró, mint poéta. Már ekkor dolgozott a Debreceni Hírlapnak a Debrecennek, és a Debreceni Ellenőrnek is. Ugyanakkor szakítása a jogi pályával közel sem volt zökkenőmentes. Elhatározása nemcsak szembefordította szüleivel, anyagilag is nehéz helyzetbe került, komolyan vívódott bizonytalan helyzete miatt. Másrészt megjelenő első kötetének (Versek, 1899) közömbös fogadtatása a tehetségébe vetett hitében is megingatta. Ebben a helyzetben természetes, hogy örömmel fogadta a finom, gyöngéd érzésű lány kedves szavait. Ezután levelezésük hol bensőségesebb, hol hivatalosabb hangnemben, de folytatódott. A kapcsolat végig plátói maradt, mivel – bár Ady kitartóan szorgalmazta a találkozást – Kíváncsi, később Illi rendre visszautasította azokat.

Én vagyok a "Kíváncsi"!

De ki volt ez a fiatal lány, aki elhatározta, hogy leveleivel a költő pesszimizmusát az ellenkezőjére fordítja? Varga Ilona, merthogy így hívták a titokzatos Kíváncsit. 1879. március 14-én született, apja korai halálát követően édesanyjával és testvéreivel Debrecenbe költözött. Itt végezte el a kereskedelmi iskolát, itt dolgozott könyvelőként egészen nyugdíjas koráig, majd Hajdúszoboszlóra költözött nővéreivel. Vonzódott az irodalomhoz, a képzőművészetekhez, tehetségesen írt és festett, tárcái Jázmin álnéven, később saját nevével jelentek meg a Debreceni Hírlapban.

Adyt először egy felolvasó esten hallhatta még 1898-ban, ezután írta meg a már idézett levelét. 1899-ben kezdődő levelezésüket részéről végig a féltő gondoskodás, a biztatás, a segíteni tudás reménye, az aggódó szeretet jellemezte. Ugyanakkor kapcsolatuk hangnemét az is meghatározta, hogy a költő éppen udvarolt- e valaki másnak. Hogy miért nem engedett a költő kívánságának, hogy találkozzanak? Hogyan érzett a költő iránt és miért hallgatott titkáról? Erről így beszélt:

„Nagyon, de nagyon boldoggá tettek Ady levelei, bennük föl-fölviharzó lelke s a gondolat, hogy fölfogja lelkem melegét, figyel szavaimra, s dalra is késztetem őt. Mégis ott élt bennem egy nagy félelem, hogy az ő elképzelt Illije után kiábrándulna a valóságból, egyszóval, hogy elveszíteném őt. S ez, úgy éreztem százszorta rosszabb lenne annál, hogy még a kezét sem foghatom meg az életben, de leveleiből érezhetem lelkének felém lángolását.

Levelezésünkről kis húgomon kívül, aki a poste restante (postán maradó) leveleket hozta a postáról, nem tudott senki; gyermekésszel ő jóformán fel se fogta a dolgot; még ha szerelmet gondolt is mögötte, nem tudta, hogy hátterében Ady Endre áll. Ez az emléke egyébként annyira elmosódott, hogy később soha szóba sem került közöttünk. Nővéreim előtt is, kikkel évtizedeken keresztül együtt éltem, titokban volt...
Szavaiból is érződik, hogy nem kisvárosi álszemérem, hanem önbizalomhiánya miatt utasította vissza Ady közeledését. Egyre gyérülő levelezésük a Léda-szerelem kezdetén ért véget, de a költő Nagyváradra költözése után is megemlékeztek egymásról. Bizonyíték erre Ady levele 1902-ből: "Kedves Illi, csupán meg akartam köszönni a maga meg nem érdemelt figyelmét." Az 1903-ban megjelenő Még egyszer c. kötetéből is több dedikált példányt küldött a lánynak.

A rejtély megoldódik

A rejtély irodalomtörténeti felgöngyölítése akkor kezdődött, amikor 1951-ben Ady levelei az Akadémiai Könyvtárba kerültek – korábban már voltak tétova kérdezősködők, akiket Varga Ilona válaszra sem méltatott – de ekkor már csak két levél volt Kíváncsi jeligével. Sajnos, az azonosítást nehezítette, hogy Ady Lajos, Ady öccse selejtezett a levelei között, csak az irodalomtörténetileg fontos írásokat tartotta meg.
A megoldhatatlannak látszó talány megfejtése végül Kovalovszky Miklósnak és segítőtársainak, Gyurói Nagy Lajosnak sikerült: 1958. augusztus 20-án megtalálták Ady Kíváncsi Illijét.
Varga Ilona döntéséről, hogy felfedi titkát így vallott: "Úgy gondoltam mindig: maradjon mindez az én legbensőbb, szent titkom, kísérjen el halálomig, s ha rámborítják a szemfedőt, – velem együtt sírba szállva lebegjen fölöttem egész életem szerelmének, aranyálmának: Ady Endrének emléke… Meggyőztek azonban, hogy e romantikus elhatározás vétek volna éppen az ő emléke ellen, mert nagy veszteséget okozna az irodalomtörténetnek azzal, hogy megsemmisítené az ifjú, vívódó Ady lelkét feltáró vallomásokat. Átadom tehát őket az irodalomtörténet nyilvánosságának." 
Ez az érző szív hat évtizeden át őrizte, ápolta valóságos ereklyeként Ady Endréhez fűződő kapcsolatát. Hogy mit látott a költőben? "Egy nagy poétának induló szomorú, beszédes szemű, érdekes arcú fiatalembert, akinek vágytam lelki közelsége után. Lelkemet megragadta minden, ami ő volt. Ami benne szép és jó."  Ilyen hát az igazi reménytelen, önzetlen szerelmes, legalábbis vallomása után így vonult be az irodalomtörténetbe, ez a finom lelkű, Kíváncsi kisasszony.

TÉ

Forrás:
Kovalovszky Miklós: Emlékezések Ady Endréről I–V. Bp., 1961.
http://mek.oszk.hu/05500/05565/html/index.htm

A fotók a Déri Múzeum Gyűjteményéből származnak