Egy kis méhészettörténet

A méhészet nem állattartás, ahogy elsőre gondolnánk, hanem a gyűjtögetés-kizsákmányolás egyfajta módja, amely során az állat által összegyűjtött, felhalmozott élelmet az ember elveszi. A történelem során az emberek számos esetben fosztottak ki állati élelmiszerraktárakat, főként egerek, hörcsögök, ürgék odúiból, vagy vették el méhraj odvas fatörzsben rejlő mézét. Az erdei méhvadászat és az erdei méhészkedés között az a különbség, hogy első esetben a vadász elpusztítja a méhcsaládot a méz megszerzése után, utóbbiban pedig évről évre visszajár a fatörzsben vagy épített kelencében lakó méhrajhoz. Az erdei méhészettől azonban különvált a házi méhtartás, amely során a méhkasokat a ház udvarán vagy a gyümölcsösben helyezik el.

Hazánkban már a 11. századtól folytatják eme mesterséget: 1015-ből a pécsváradi monostor lakói között tesznek említést méhészekről. A 14-17. században előfordult, hogy hadi cselként is bevetették a méheket, például várostrom alkalmával a támadók közé méhekkel teli méhkasokat dobáltak.  A méz igencsak drága portéka volt: a 16. században például a budai török piacon egy liter méz egy keresztény foglyot ért. Nem véletlenül szabtak rá nagy árat, hiszen sok helyen gyógyszerként alkalmazták; a viasz pedig a gyertyakészítés miatt volt kelendő. Nem is beszélve a mézeskalácssütő mesterekről, akik szintén jelentékeny mennyiségű mézet használtak fel. A mézeskalácsipar egyébként már a 14. században virágkorát élte, a mézeskalács pedig évszázadokon keresztül kedvelt csemege volt – miként napjainkban is, bár ma már sokan inkább maguk készítik ünnepi süteményként.

Az első méhészeti szakkönyv 1645-ben látta meg a napvilágot, Nagyváradon, Horhi Miklós tollából. A mű kéziratos másolatként maradt fenn az utókor számára. Mária Terézia idejében központi intézkedésekkel szabályozták, fejlesztették a méhész mesterséget. Ebben a században már méhészeti oktatásban is részesülhettek az érdeklődők Szarvason és Keszthelyen. A 18. századig egyébként méz-, mézsör- és viaszadó is létezett, de az is előfordult, hogy a méz a falu lelkészének honoráriumaként szolgált. A 19. században a méz jelentősége visszaesett, mert megjelent a cukor. Falunevek is tanúskodnak a méhészeti tevékenységről: a békési Méhkerék vagy a már Szlovákiához tartozó Méznevelő.

Babonák és méhész-varázslók

A méhészethez különböző hiedelmek és varázscselekmények kapcsolódnak a különböző Kelet-Európai népi kultúrákban. A méhek teremtéstörténete is vallásos színezetű és több változata van: Szűz Mária könnyeiből, Krisztus véréből, verejtékéből vagy köldökéből, illetve egy verzió szerint Krisztus sebének kukacaiból születtek ezek a gyűjtögető jószágok. A méhészek, mézeskalácsosok és gyertyaöntők védőszentje Szent Ambrus, akinek püspökségét még kisdedkorában egy méhraj jósolta meg. Mai szemmel kissé horrorisztikusnak tűnő legendája a következő: „Mint csecsemő bölcsőjében feküdt a kormányzói palota udvarán s míg nyitott szájjal aludt, hirtelenül méhraj ereszkedett le reá és ellepte arcát-száját, ki-bemenve rajta. Atyja, ki ép arra sétált feleségével vagy leányával, megtiltotta a gyermekért aggódó dadának azok elhesegetését, látni akarván, mi lesz a csodás jelenség vége. Nemsokára a méhek elrepültek s oly magasra emelkedtek, hogy szemmel nem is voltak többé láthatók. Mire a megilletődött atya így szólt: „Ha ez a kisded életben marad, valami nagy ember lesz belőle”.” (Babura László: Szent Ambrus élete)

A méhésznek igazi varázslónak kellett lennie, oly sok mágikus tevékenységet kellett fejben tartania. Többféleképpen óvták a méhest, például kitűzött lókoponyával – a 18. századi szakkönyv szerint a biztonság kedvéért – aganccsal is. Az sem mindegy, hogy mikor ébresztik fel vagy eresztik ki a méheket a méhkasból – utóbbi általában március végén szokott megtörténni József napon vagy Gyümölcsoltó Boldogasszony napján. A régi szakkönyvek tanítása szerint szerdán vagy csütörtökön ildomos a kieresztés, mert például a hétfői méhek lusták, a keddiek pedig veszekedők. A kieresztéskor a méheket dicsérő szöveggel engedték útjukra, és bátorításukra is számos praktika létezett. Nők nem nagyon mehettek a méhes közelébe, menstruáció idején egyenesen tiltott dolog volt a méhek megközelítése. Gyász idején fekete fátylat borítottak a méhkasra, lakodalomkor pedig vörös szövetet – hadd mulassanak ők is.

Nemcsak a mézzel, hanem a méhekkel történő gyógyításra is volt példa. A somogyszentpáli méhészkedésről beszámoló 1966-os néprajzi gyűjtés a következőket írja: „Matusek István asztalos felesége Berta Rozália saját előadása szerint méhcsípéssel gyógyította 20 év körül levő tanult fiát, rendszeres kezelés mellett. Kezdte karjain 3 csípéssel. Felment egészet 20-ig s a fiatalember egészségi állapotában jelentékeny javulás állott be. Hasonló szerencsével járt el egy nővel is, aki az említett kurával meggyógyult. Harmadik embert is gyógyitgatott. A közbejött háboru miatt nem tudta folytatni kisérleteit.” Mindenesetre ne csinálják utána – nem csak a csípés kellemetlensége miatt, hanem az allergiás reakció okozta életveszélyes helyzetet kerülendő.

Napjainkban a méhekre, és velük együtt ránk is fenyegetést jelentő veszélyekről egyre többet hallani. A méhek pusztulásáért az ember által előidézett klímaváltozás, illetve a mezőgazdaság által használt vegyszerek egyaránt felelősek. Méhek nélkül az élelmiszernövények pedig beporzás nélkül maradnak. Optimizmusra ad okot, hogy nemrég az Európai Unió három, méhekre veszélyes vegyszert is betiltott. Segíthetünk csíkos barátainkon, ha az ökológiai gazdaságokat támogatjuk, és tőlük szerezzük be az élelmiszert.

TEJ

Forrás:

• Paládi Kovács Attila (szerk.): Magyar néprajz II. kötet. Budapest. Akadémiai Kiadó, 1998-2002. Magyar Elektronikus Könyvtár
  http://mek.niif.hu/02100/02152/html/02/42.html
• Greenpeace Magyarország