Ha fellobban a „vörös kakas” – A magyar tűzoltóság rövid története
A történelem folyamán az emberek legalább annyira tartottak a tűztől, mint amennyire a hasznukra fordították azt. A rettegett tűzvész, a „vörös kakas” bármikor lecsaphatott és egész településeket emészthetett el. Szükség volt egy elkötelezett emberekből álló, szervezett egységre, akik baj esetén megfékezhették a lángokat. Tűzoltók már az ókori Rómában és provinciáiban is tevékenykedtek, és a későbbiekben is mindig voltak, akik feladatként választották a tűzoltást az azzal járó veszéllyel és felelősséggel együtt.
Tűzvédelem az ókorban
A tűz használata szinte egyidős az emberiséggel, már a homo erectus is szolgálatába állította a lángokat, ezért szükséges volt kifejleszteni a technikákat, amelyekkel a tüzet biztonságos keretek között lehet használni. Többek között ez is jelentősen segítette az emberré válás folyamatát. A Római Birodalomban, így Pannónia területén is már léteztek tűzoltóegységek, például Aquincumban egy tűzoltósági épület (Collegium Centonariorum) romjait tárták fel a régészek. Az itt talált víziorgona-maradvány az első tűzoltóemlék Magyarország területén.
„Az említett bronztáblácska feliratából megtudjuk, hogy Gaius Julius Viatorinus decurio, egykori aedilis (rendőrparancsnokféle) praefectus collegii centonariorum, azaz a tűzoltóság parancsnoka 228-ban ajándékozta a hangszert a tűzoltó testületnek. Formálisan tehát ettől az időponttól használták a tűzoltók a nyilvánvalóan Alexander Severus császár – aki maga is orgonista volt – uralkodása alatt készült hidrat, teljes nevén hidraulist, azaz víziorgonát.” – Tűzvédelem, 1995
Szent Flórián, aki a tűzoltók patrónusává vált, eredetileg a római hadsereg tisztje volt, majd keresztény vértanú lett. Eleinte árvíz ellen reméltek tőle segítséget, mivel vértanúsága is ezzel kapcsolatos: malomkővel a nyakában az Enns folyóba vetették. Jóval halála utáni, 15. századi legendája szerint imával akadályozta meg egy ház leégését, ekkortól lett tűzvésztől védő szent, illetve tűzzel kapcsolatos mesterségek védőszentje. A Flórián-hiedelmek nagy része a pogány tűzkultuszból táplálkozik. Számos köztéri szobrának, illetve házfalak homlokzatán, fülkéiben megjelenő alakjának az elemésztő lángoktól óvó szerepe van; kultusza az emberek tűzhasználatból eredő baleseteknek való kitettségét, kiszolgáltatottságát és tűzvészektől való félelmét enyhítette.
A bakterektől a hivatásos tűzoltókig
A középkori városokban a céhek feladata volt az esetleges tűzesetek megfékezése. A 16. századtól bakterek, azaz éjjeli őrök óvták a települések éjszakai nyugalmát, akiknek feladatai közé tartozott a lakosok riasztása, ha tűz ütött ki – amellett, hogy óránként tudósítottak az idő múlásáról általában énekes formában: „Kilencet ütött az óra, térjetek már nyugovóra. Tűzre, vízre vigyázzatok, hogy károkat ne valljatok!” A céhekben tevékenykedő iparosok azonban sokszor nehezen voltak mozgosíthatók, ezért a helyi iskolák diákjait bízták meg a tűzoltói feladatokkal, ezzel létrehozva a diáktűzoltóságokat.
„Debrecen városának legtöbb háza (…) náddal volt fedve, a kerítések sövényből, karóból voltak, a fő építési anyag a fa volt, nem lehet tehát csodálkozni rajta, ha a városban évszázadokon keresztül óriási pusztításokat okozott a tűz. (…) A 1719. évi tűzvész a városnak mintegy négyszáz házát pusztította el. A kollégiumi diáktűzoltóság itt is kivette a munkából a maga részét nemcsak a tűz oltásában, hanem az őrködésben is, mert a gyujtogatók által eldugott tűzoltó szerszámok felfedezvén, a várost a további pusztulástól megmentette.” – Tűzrendészeti Közlöny, 1938
A 19. század közepén az iparosodással megjelenő gyártelepek saját tűzoltóságot tartottak fenn, például a Ganz gyár. Az első önkéntes tűzoltóegylet Aradon jött létre, miután kigyulladt egy kereskedő háza, és az ott tárolt lőpor felrobbanása az egész várost veszélyeztette. Végül nem történt meg a katasztrófa, de felhívta a figyelmet rá, hogy szükség van egy szervezett tűzoltóegységre.
„A helybeli tűzoltó-egylet mely e nemes czél érdekében már 1834 óta fenáll, jelenleg 87 munkás tagot számlál, kik legnagyobb részt mesteremberek. A létszám azonban nincs megalapitva, és minden józan viseletü egyéniségnek szabadságában áll, mint munkás vagy mint segélyező tag e társulat kebelébe lépni.” – A tüzoltó egylet rendszabályai sz. kir. Arad városában, 1857
Széchenyi Ödön, a magyar tűzoltóság atyja
A céhes rendszer korszerűtlensége miatt újra kellett gondolni a tűzvédelmet. Több település – Buda, Sopron, Pest, Székesfehérvár – nem sokkal ezután hozta létre saját tűzoltóságát. A Pesti önkéntes tűzoltó egyesület gróf Széchenyi Ödön, Széchenyi István fiatalabb fiának támogatásával alakult meg 1863-ban. Az önkéntesek kiképzést kaptak, és nappali munkájuk végeztével éjszakánként álltak szolgálatban. Ez azonban nem volt hosszútávon fenntartható állapot, ezért Széchenyi javaslatára és főparancsnokságával az önkéntesek mellett életre hívták a hivatásos, fizetett tűzoltóságot 1870-ben, amely híres lett felkészültségéről, szervezettségéről és bátorságáról. Ugyanebben az évben létrejött a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség a gróf elnökségével; a szövetség ötlete Rösch Frigyes, Sopron tűzoltóparancsnokának nevéhez köthető. Széchenyi 1874-ben Törökországba utazott, miután a szultán felkérte, hogy szervezze meg a konstantinápolyi tűzoltóságot, és amelynek végül a vezetője lett. Haláláig Törökországban élt; idős korában is aktív tűzoltói tevékenységet folytatott, számos kitüntetést, köztük pasai címet kapott.
A Párizsi Nagyáruház tragédiája
A századfordulón alakult meg a nemzetközi tűzoltószövetség, amelynek alapítói között jegyezték Magyarországot is. A szövetség időközönként szimpóziumokat tartott, ahol a tagországok tűzvédelmi tapasztalatokat és gyakorlati módszereket osztottak meg egymással. A III. Tűzvédelmi Kongresszus helyszíne Budapesten volt 1904-ben, tűzoltószer-kiállítással, expóval és tűzoltógyakorlattal egybekötve.
Ebben az időszakban történt egy kirívóan súlyos tűzeset Budapesten; 1903-ban égett le a Párizsi Nagyáruház. A budapesti tűzoltók fele, közel százan oltották a lángokat és mentették az embereket, az áruház azonban az enyészeté lett. A 13 ember életét kioltó tragédiának és a tűz gyors terjedésének legfőbb oka volt, hogy az épületekben tűzvédelmi szempontokat figyelmen kívül hagyó megoldásokat alkalmaztak, például eltávolítottak tűzfalakat, az áruház személyzete pedig nem volt felkészítve egy esetleges tűzesetre, illetve nem volt megoldott a riasztás vészhelyzet esetén. A katasztrófa a tűzoltóság felszereltségét illető hiányosságokra is rávilágított, így a továbbiakban újabb, korszerűbb és nagyobb számú fecskendőt biztosítottak az oltáshoz.
„A tűz egész éjjel tombolt, és másnap, augusztus 25-én tovább folytak az oltási és takarítási munkálatok. A teljesen kimerült őrségeket másik őrségek váltották fel. Több tűzoltót a mentők szállítottak el, de a munka folytonossága 59 órán át nem szakadt meg. A hőség olyan nagy volt, hogy a Kerepesi út túlsó oldalán elterült parkban a fák levelei megpörkölődtek.” – Magyar Tűzoltó, 1968
A világháborúk idején sok tűzoltónak kellett bevonulnia a hadseregbe, voltak, akik nem tértek haza vagy nem voltak képesek korábbi munkájuk elvégzésére. A harcok elmúltával a tűzoltóságot és a tűzrendészetet is újjá kellett szervezni; az évtized végére javában zajlott a szocialista típusú átszervezés, majd a teljes centralizálás.
A Csertő utcai katasztrófa
A Kádár-korszak egyik legnagyobb tűzvésze egy Csertő utcai panelházban ütött ki 1972-ben. Éjfél után nem sokkal, a 7. emeleti folyosón felcsapó elektromos eredetű tűz a 6-10. szint lakóit veszélyeztette leginkább. A tűz gyorsan terjedt a könnyen éghető anyagok (linóleum, préselt fa szekrények összefüggő sora) és a szellőzőcsatornák közelsége miatt. Az emberek pánikba estek, többen nem várták meg a segítséget, és az ablakon keresztül próbáltak menekülni a mélybe zuhanva. A tűzoltók – miközben sugarakkal az oltást is végezték – a fenti okok miatt nehezen, de elérték a bent rekedt lakókat. A mentésben 118 tűzoltó vett részt, akik hajnali fél 2-re megfékezték a lángokat.
„A tűzoltási csoport 0.25-kor érkezett ki. Vezetője Duray Ferenc fhdgy., miután felderített, s eközben egy már ájult kislányt meg egy férfit lehozott, parancsot adott a rohamszer beosztottainak, hogy a felső szinteken légzőkészülékben kezdjék meg az emberek mentését, méghozzá mielőtt a már szerelés alatt álló sugarak oda felérnek. Süveges Lajos őrrn., a rohamszer parancsnoka, Bencsík Sándor őrrn., Iker János és Frank Lajos ftőrm-ek, Fábry János szkv., Hegedűs Lajos őrv., majd Farkas János ftőrm., a VIII. generátorszer kezelője negyven lakót mentettek ki ily módon. Felszólításukra valamilyen ruha- vagy rongydarabot, illetve zsebkendőt szorítottak az arcuk elé. Néhány idősebb asszonyt ölben kellett lehozniuk, mások mezítláb akartak menekülni, velük előbb meg kellett találtatni a cipőjüket. A mentés minél gyorsabb végrehajtása céljából csak az ötödik emeletig kísérték le a lakókat. Itt átadták őket a kárhelyre kivonult rendőröknek.” – Tűzvédelem, 1972
1989 után a tűzoltás az államtól átkerült az önkormányzatok kezébe, majd vissza: 2000-től a tűzoltóság a polgári védelemmel összevonva létrejött a katasztrófavédelem, illetve az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság.
Tűzvész a BS-ben
Az ezredforduló legemlékezetesebb tűzesete a Budapest Sportcsarnok égése volt 1999-ben. Az épületben éppen karácsonyi vásárt tartottak, amikor hajnalban egy ottfelejtett, leégett gyertya felgyújtotta a pavilonokat, majd az egész csarnokot. A tüzet csak későn, annak elterjedése után észlelték, így a tűzoltók fáradtságos munkája ellenére a beomlott tetőszerkezetű BS-t nem lehetett megmenteni.
„Az első hullámban érkezett egységek valóságos infernóval találták magukat szemben. A küzdőtér egésze és a lelátók jelentős része, valamint a 3. szinten lévő helyiségek lángokban álltak. Az első felderítés során megállapították, hogy az épületben már nem tartózkodik senki. 5:30 után vízsugarak bevetésével megkezdődött a tűz oltása. Ekkorra már a jelentések a küzdőtér és a lelátók teljes lángba borulásáról szóltak. 5:54-kor 15 tűzoltó vízsugár működött. (…) 7:34-re a pinceszinten és a felső szinteken a tűz teljes körülhatárolása megtörtént. Ekkor 32 darab vízsugár működött. 8:04-kor három órás megfeszített munkával a tüzet lefeketítették, az összefüggő lángokat leverték. A lefeketítést hosszú és fáradságos utómunkálatok követték. Az oltásban 33 gépjárműfecskendő és több mint 100 tűzoltó vett részt.” – Védelem, 2003
TEJ
Forrás:
Csepregi Csaba: Leégett a legnagyobb sportcsarnokunk. In: Védelem, 2003. 2. sz. 9-10. p.
Dévényi Endre: A bakter éneke. In: Tűzrendészeti Közlöny, 1938. 1. sz. 2. p.
Diós István - Viczián János: Magyar Katolikus Lexikon. Budapest. Szent István Társulat, 1980-2013.
Lakóháztűz az Csertő utcában. In: Tűzvédelem, 1972. 6. sz. 20-21. p.
Minárovics János: Az aquincumi víziorgona. In: Tűzvédelem, 1995. 10. sz. 28. p.
Minárovics János: A Párisi Nagyáruház égése. In: Magyar Tűzoltó, 1968. 6-7. sz.
