Folytatásos viselettörténet II. – A belle époque
Divattörténeti szemlénk második részében a századforduló és az 1910-es évek ruháit vesszük górcső alá. A hölgyek elhagyják a nehézkes abroncsot, a merev fűzőt; a kényelmetlen díszeket felváltja a praktikusság, az elegáns egyszerűség. Mindezt főként a reformruhás művésznőknek, a szüfrazsetteknek és Coco Chanelnek köszönhetjük. Válogatásunkban a női portrék dominálnak, ugyanis a férfiak kitartottak az addig elismert elegancia mellett, öltözékük nem ment át jelentős változáson.
Történelmi kitekintés
A 19. század végére a „szép korszak”, vagyis a belle époque elhozta a gazdasági, szellemi és kulturális fellendülést. Dübörgött a második ipari forradalom: futószalagon gyártották a Fordokat, az ember meghódította a levegőt. Egyre kényelmesebbé vált az élet a megerősödött polgárság és az arisztokrácia kiváltságosai számára, például már javában használták az izzólámpát és a telefont, hangsúlyt kapott a higiénia. A női szerepek változtak, a nőmozgalmak a nők oktatásáért és választójogáért küzdöttek. A burzsoázia szórakozás utáni igénye egyre nőtt, népszerű volt a sportolás mint szabadidős elfoglaltság – a fürdőruhák, úszódresszek evolúcióját külön kiállításban ismertettük. A mainstream kulturális étvággyal a művészet új funkciói is létrejöttek. Ezzel egy időben a munkások a kibontakozó eszmékben kerestek megoldást egy jobb életre. A Monarchiát a millenniumi ünnepségsorozatra való készülődés tartotta lázban, Budapest pedig szép lassan világvárossá vált. A prosperálást végül az I. világháború törte meg.
Darázsderék, sonkaujj
A századforduló környékén a hölgyek körében még hódított a korábbi évtizedek divatja: a díszes, fűzős ruhaköltemények. A szoknyák immár abroncs nélküliek – bár néha turnűrrel hangsúlyozták az idomokat –, anyaguk a leszorított darázsderéktól a földig szabadon hullott alá. Újdonság volt a magas nyakú blúz és a buggyos sonkaujj: a ruha vállának vagy ujjának extrém mértékű felpúposítása. A társadalmi ranglétrán elfoglalt pozíciónak is mércéje volt a ruha díszítettsége, alapanyaga. Kiegészítőként kedvelt volt a napernyő és a kalap, szintén virágokkal, szalagokkal, csipkével ékesítve. Hajviseletként a kontyba lazán feltűzött fürtök és a frufru volt a legnépszerűbb.
A férfiak öltözéke sem esett át nagy változáson: a legjellemzőbb volt a csőszárú nadrág, a zakó vagy a hosszabb kabát mellénnyel – azonos, sötét színű anyagból. A magas nyakú fehér ing az urak körében is dívott, gallérral, nyakkendővel. Ezt kiegészítendő elengedhetetlen volt a kalap, a cilinder, a sétapálca, a zsebóra, illetve természetesen a bajusz és a szakáll is a megjelenés díszeként szolgált.
A kényelem forradalma
A 19. század utolsó évtizedeiben bontakozott ki a reformruhák mozgalma: főként újító szellemű nők képviselték, akik fellázadtak az egészségtelen és kényelmetlen fűző és turnűr, illetve a felesleges túldíszítettség ellen. A ruhák stílusa a régi korokat idézte és idealizálta: a középkort, a reneszánsz és a klasszicizmus korát, de lehetett keleties jellegű is. A komfort és a praktikusság mellett fontos szerepe volt az esztétikusságnak.
A lágyan omló öltözetek a nők valódi formáját hangsúlyozták ki, így megkedvelték a festőművészek, és képeiken gyakran ábrázoltak reformruhás hölgyeményeket. A szecesszió különösen vonzódott az indás, virágos ornamentikájú, színes zsákruhákhoz – ezek a darabok később, az 1970-es évek hippikorszakában válnak emblematikussá. Hazánkban a gödöllői művésztelep alkotói körében talált népszerűségre a mozgalom. Azonban nem nyerte el mindenki tetszését: számos nő fűző nélkül meztelennek érezte magát, így még egy ideig a kellemes viseletű ruhadarabok nem kerültek be a kánonba.
Az 1910-es években, többek között a szüfrazsettek hatására gyökeres változás következett be a közízlésben: beérett a kényelem mozgalma. A nőknek igénye lett a szabad mozgás, felszabadultabbak lettek, illetve megjelentek olyan divattervezők, akik ezt tiszteletben is tartották. Teljesen eltűnt a fűző, a fölösleges díszeket, puffokat, fodrokat is száműzték a ruhákról. A szoknyák terebélyessége a múlté, és olykor boka fölé rövidült. Hozzá gyakran kosztümkabátot viseltek – amelynek szabása a férfizakóéhoz volt hasonlatos. A kalapok mérete a szoknyákkal fordított arányosságban nőtt, a női fejfedők ezekben az években voltak a legterjedelmesebbek.
1910-ben, Párizsban nyitotta meg első üzletét Coco Chanel, aki megteremtette a modern, praktikus, és egyben elegáns női viselet prototípusát. Chanel a 20. századra egyfajta kultusszá váló haute couture, a kimagasló színvonalú, személyre szabott ruhakészítés egyik képviselője volt. Divatba hozta a rövid szoknyát, és a kissé férfias szabású, „tengerész” stílust, összességében a letisztult formavilágot és a semleges színeket.
Háború és praktikusság
Az I. világháború idején a divat visszaszorult: az alapanyaggal takarékosan kellett kalkulálni, illetve a férfiak mellett a háborúban szintén szolgálatot teljesítő nők – ápolók, hivatalnokok – a célnak megfelelő egyenruhát öltöttek. Rövidültek a szoknyák, ugyanis a gyárakban munkát vállaló, kenyérkereső asszonyok számára a dekoratív megjelenés volt a legkevésbé fontos probléma: a ruha leglényegesebb tulajdonsága még mindig a praktikusság.
Az 1920-as években folytatódik a tendencia: igény az egyszerűség, hiszen a nők többsége dolgozik. Elindult hódító útjára a ma reneszánszát élő Gatsby-stílusnak mondott art déco, így belesünk egy-két táncos mulatságra és lokálba. Jön a csőruha, a bubifrizura és Greta Garbo. De ez már egy másik történet, aminek folytatása következik.
TEJ
Forrás:
