A szervezett formában történő kémkedés Európában csak a XIX. század második felében alakult ki. Franciaországban III. Napóleon szervezett egységesen kiképzett titkosrendőrökből álló hálózatot, így előnyhöz jutottak a német-francia háborúban. De az e téren felmerült hiányosságok problematikáját mások is felismerték. Például Urbanski, az osztrák-magyar vezérkar nyilvántartóirodájának egykori vezetője szerint akkoriban a hatékony hírszerzési munkát legfőképpen a polgári és katonai hatóságok együttműködésének hiánya akadályozta, és „az érthetetlen és túlzott tapintatosság, amellyel a külföldi követek gyanús (…) működését a központi hatalmak minden alkalommal elnézték.”

1878-ban az osztrák-magyar hadügyminisztérium tervezetet nyújtott be „Őfelsége katonai irodájának” a hírszerzés és kémkedés átszervezésére vonatkozó újítási javaslatokról, amelynek fő eleme a civil polgárok beszervezése volt. Idővel a fejlett társadalmak vezetői rendre felismerték, hogy a szervezett hírszerzést és kémkedést nem csak háborúk idején, de békeidőben is végezni kell.

Kapcsolattartás nyilvános helyeken

A kommunista diktatúra idején, Magyarországon a titkosszolgálati kapcsolatok rendszerét – titkosszolgálati belső körökben – szimplán hálózatnak, a beépített személyt hálózati személynek, a hálózatvezetőt pedig nyomozónak nevezték. A nyomozó feladatköre a módszertani iránymutatáson túl kiterjedt az ügynök személyes szférájának, gondolatvilágának és különféle nézeteinek ellenőrzésére és befolyásolására is, továbbá feladata volt biztosítani az ügynök, politikai, szakmai, és „erkölcsi nevelését”, valamint az, hogy „ellensúlyozza a hálózati személyre ható esetleges káros ellenséges befolyást.”

A nyomozó és az ügynök kapcsolattartásának leggyakoribb helyszínei különféle vendéglátóipari létesítmények voltak: éttermek, kávézók, italbárok, amelyekben elsősorban az ügynöki jelentések feltűnésmentes átadása történt. A jelentés személyes átadását célzó első találkozó előtt (a minisztériumi oktatóanyagok iránymutatása szerint) ki kellett találni egy valótlan indokot, úgynevezett „legendát” arra vonatkozólag, hogy mi a kapcsolattartás célja. Ez lehetővé tette, hogy egy ismerős harmadik személlyel való váratlan találkozás esetén magyarázattal rendelkezzenek a találkozás céljára vonatkozólag:

„Ha véletlenül ismerős érkezne a helyiségbe, az előre megbeszélt legenda alapján kell a hálózati személynek és a nyomozónak viselkedni. (…) A hálózati személyt állandóan nevelni kell arra, hogy a konspiráció érdekében csak megfelelő önellenőrzés után menjen oda a nyomozóhoz.”

Habár az önellenőrzésnek, vagy ellenfigyelésnek is nevezett módszer mibenlétét az oktatóanyagok nem részletezik, úgy tűnik abból állt, hogy az ügynöknek egy tervezett útvonalat bejárva, gyanús jelekre figyelve kellett megbizonyosodnia arról, hogy nem követik és nem kémkednek utána. A belügyminisztériumi oktatóanyagokban szereplő instrukciók szerint a jelentés átadását célzó találkozók során az ügynöknek és nyomozónak a lehető leghétköznapibb módon kellett viselkednie, az éttermekben a leghátsóbb helyeken elhelyezett asztalhoz kellett ülniük, ajánlott volt rendelni valamit, eközben a nyomozó feladata volt a környezet eseményeinek feltűnés nélküli figyelése. Egy másik ritkábban alkalmazott módszer az úgynevezett „tárgyi postaládák” létrehozása volt, amely egy – a jelentések átadását szolgáló – nyilvános helyen található rejtekhely kiválasztásából „telepítéséből" állt.

Figyelési akció

A figyelési akcióban a gépkocsikból, vagy személyes követés útján dolgozó megfigyelők elsődleges feladata a célszemély jellemző napi rutintevékenységeinek feltérképezése volt, amely további megfigyelési helyszínek kijelölését is lehetővé tette.

„A figyelők számára a nehézséget a holt zónák okozzák, amikor is a célszemély olyan terepen halad, ahol a figyelők nem tudják közvetlenül (…) ellenőrizni a célszemély tevékenységét.”

Titkos házkutatás

A titkos házkutatásra való felkészülésnek – amelyet belső körökben hálózati előkészítésnek neveztek – része volt a célszemélyek napi rutinjának megfigyelésén túl a lakás alaprajzának megszerzése. Ez segítségükre volt abban, hogy előre meghatározzák, hogy feltehetőleg hol érdemes bizonyítékként használható tárgyak és rejtekhelyek után kutatni. A külső „figyelők” feladata a lakástulajdonosok mozgásának nyomon követése volt. Illetve az, hogy értesítsék – rádiós adó-vevőn keresztül – a házkutatókat, ha a tulajdonosok hazafelé közelednek. A bizonyítékok rögzítésére fényképezőgépet, a zárak kinyitásához sorozatkulcsokat használtak, de még filcpapucsot is kellett magukkal vinniük a lábnyomok elkerülése végett és természetesen kesztyűt is használtak, hogy ne hagyjanak ujjlenyomatokat, továbbá a tettenérés esetére hamis fedőigazolványokkal is el voltak látva. 

Jól játszani a szerepet a színházban és a hétköznapokban is

Az kétségtelen, hogy a hiteles ügynöki tevékenységek végzéséhez jó színészi képességekre van szükség. Az ügynököknek ugyanis az oktatóanyagok tanúsága szerint, a gyanú elkerülése végett maximális hiteleséggel kellett eljátszani a hétköznapi, feltűnésmentes viselkedést, illetve, ha ismerőssel találkoztak, hitelesen kellett előadniuk az előre kitalált „legendájukat” is. Talán ezért, és talán az ismertségükből fakadó nemzetközi kapcsolataik végett is, úgy tűnik, a kommunisták nagy kockázatot láttak abban, hogy a hazai színészek esetleg kémkedésre adják a fejüket. Tudjuk, hogy a diktatúra idején a kommunisták több előadóművészt megfigyeltek. Egyikük Karády Katalin volt, akiről Magyarországon azt gondolták, hogy a németeknek kémkedik, disszidálása után az USA-ban meg azt, hogy az oroszoknak. De megfigyelték többek közt Bessenyei Ferencet, Darvas Ivánt és Jávor Pált is. Ernyey Bélát állítása szerint – beszervezés céljából – megkörnyékezte egy Angyal fedőnevű ügynök, de mivel előállt azzal a kifogással, hogy idegbeteg és emiatt feltehetőleg nem tudna titkot tartani, így szerencsésen megúszta a beszervezést.

Egy másik kémgyanúval kapcsolatos ügy Psota Irén esete volt, akit sokáig kémnek gondoltak. Ennek oka az volt, hogy 1956 novemberében, mivel bezárt a színház, gondolta, jó ötlet, ha a disszidálási hullámot kihasználva, kiugrik egy kicsit Bécsbe majd Párizsba. De amikor kint volt, egyből jelentkezett a nagykövetségen és jelezte, hogy nem disszidálni akar. Azonnal gyanússá vált, habár nem tudtak rábizonyítani semmit, a biztonság kedvéért azért a pártból kizárták. Úgy gondolták, a francia hírszerzés küldte haza valamilyen feladattal és összesen 21-embert állítottak rá. Egy másik kémgyanús művésznő, akiről idővel bebizonyosodott, hogy kémkedett, Rökk Marika volt. Mivel a  németek – és állítólag Hitler – kedvence volt, és a nácikkal szoros kapcsolatot ápolt, ezért arra gyanakodtak, hogy a németeknek kémkedett. A gyanút tovább erősítette, hogy Göbbels propagandafilmjeiben is szerepelt, a titkosítás alól feloldott aktákból azonban az derült ki, hogy valójában a szovjet titkosszolgálat, a KGB ügynöke volt.

Erdélyi Károly

Forrás

• Pilch Jenő: A hírszerzés és kémkedés története. (1936). Budapest, ISBN 963-9100-18-8
• Belügyminisztérium filmstúdió: Kapcsolattartás nyilvános helyeken. C. oktatófilm (1954 - 1989). Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 
• Belügyminisztérium tanulmányi és módszertani osztálya: Titkos házkutatás. C. oktatófilm (1954 - 1989). Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 
• Belügyminisztérium filmstúdió: Figyelési akció. (1954 - 1989). Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 
• BM filmstúdió: Tárgyi postaládák telepítése és használata. (1954 - 1989). Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 
• Belügyminisztérium Rendőrfilm Stúdió: Az önellenőrzés és ellenfigyelés. (1954 - 1989). Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 
• MTI: Besúgóként kezelték Psota Irént. (bama.hu) 2018. július 27.
• Kormos András: Karády, a legendák kémje. (delmagyar.hu) 2008. április 26.
• ORIGO: Kémkedéssel gyanúsították Psota Irént. (origo.hu) 2018. július 27. 
• MTI: Ezt nem hitte volna - interjú Ernyey Bélával. (hirado.hu) 2014. június 30. 
• ORIGO: Szovjet kém volt a magyar operettsztár. (origo.hu) 2017. február 21.