Léteztek viszont ereklyetartó amulettek, bajelhárító, gyógyító, mágikus erővel felruházott oltalomlevelek és szentképek, amelyeket a 18. századi népi gyógyászat előszeretettel használt, amikor betegségekkel, járványokkal vagy éppen a halállal néztek farkasszemet.

Falra akasztható, polion díszítésű reliquiarium pergamenre festett szentképekkel – Piarista Múzeum CC BY-NC-ND

A barokk kor világképe a különféle bajokat és betegségeket alapvetően a démonok ártó hatásának, vagy isteni büntetésnek tulajdonította. Mivel a korabeli orvostudomány sokszor tehetetlennek bizonyult egy-egy komolyabb betegség vagy járvány idején, így az emberek csak az isteni irgalomban bízhattak, amelyet szerettek volna minél közvetlenebbül megtapasztalni. A reformációt követő katolikus megújulás során az ereklyék és szentképek tisztelete újból fellángolt: Szűz Mária és szentek képmásainak, relikviáinak csodatévő, gyógyító, közbenjáró, sokszor már-már mágikus erőt tulajdonítottak. Ennek kapcsán terjedtek el az apáca- vagy kolostormunkaként készült, ereklyéket kézzel festett szentképekkel kombináló, polion díszítésű keretben megjelenő relikviáriumok, amelyeket a tehetősebb emberek a bajelhárító, óvó-védő, segítő hatás érdekében otthonuk falára akasztottak, vagy amulettként nyakláncon viseltek.

A 18. században elterjedt, szélesebb népréteg számára elérhető breverlek (vagy oltalomlevelek) levélformába összehajtogatható, általában fém-, bőr- vagy selyemtasakban tartott, nyakban hordott, ereklyékkel kombinált szentképek voltak, amelyek a néphit szerint megóvták a különböző bajoktól és betegségektől, legfőképp a pestistől viselőjüket. Vastagabb papírlapra felragasztott metszetes képecskék, amulettcédulák, védőimák, Zakariás-áldás vették körül a szent helyekről származó földdarabokból, préselt növényekből, kegyérmekből, miniatűr kegyszobor-másolatokból, Carvaca-keresztből, Sebestyén-nyilakból, Nepomuk-nyelvből álló ereklyeegyüttest, amelyre ráhajtogatták az általában kilencosztatú, segítő szenteket és kegyképeket ábrázoló kisméretű metszeteket.

A sokszorosított grafikai eljárások elterjedésével lehetővé vált, hogy az egyszerű emberek is maguknál hordhassák, otthonaikban tarthassák a közbenjáró, segítő funkcióval felruházott ereklyék, kegyképek, kegyszobrok metszetmásolatait, amelyet gyakran az eredeti kegytárgyhoz is hozzáérintettek, hogy a közvetlen érintés hatására a másolatra is „átragadjon” a csodatévő erő. Loyolai Szent Ignác képmását például szülési fájdalmak enyhítésére is használták, amelyet a szülőanya nyakába akasztottak, miután előzőleg a szent ereklyéihez érintették azt. Szent Anasztáz perzsa vértanú levágott fejének metszetábrázolása a néphiedelem szerint fejfájás ellen nyújtott hathatós segítséget, míg a Szent Ágota-cédula tűzvész ellen adott oltalmat, a Háromkirályok-cédula pedig az utazókat segítette, és a néphit szerint a jó halál kegyelmét biztosította viselőjének.

A pestis ellen oltalmazó szentképek között elterjedtek voltak Szent Rozália, Rókus és Sebestyén ábrázolásai, de Nepomuki Szent János ravatalképe is a döghaláltól oltalmazó képek körébe került. A pestisjárványok leghatásosabb segítségeként alkalmazták a Zakariás-áldás betűivel ellátott kettős keresztet, a Caravaca-keresztet, amelyen bibliai eredetű fohászok kezdőbetűi jelentek meg. Az 1738-as nagy szegedi pestisjárvány idején a helyi piarista atyák látták el a fertőzöttek közti lelkipásztori teendőket. Miután a járványkórház piarista lelkésze, Sárközi Sándor maga is a „gugahalál” áldozata lett, rendtársa, Lédai Jeromos vette át feladatkörét. A szerzetest november 23-án riasztották a 17 éves Szőcs Ilonához, aki már haláltusáját vívta. Mivel Jeromos atya már nem tudta meggyóntatni a haldoklót, elővette a boldog emlékezetű Casani Péter piarista atya védőimával ellátott metszetképmását, és azt a szenvedő szájára helyezte, aki váratlanul ezt mondta: „Istennek legyen hála, már jobban érzem magamat!”. Ezt követően a beteg mellkasára tette a szentképet, aki olyan gyorsan felépült, hogy másnap reggel már szentmisére tudott menni. A „szegedi csoda” néven elhíresült esetről egyházmegyei vizsgálat és terjedelmes jegyzőkönyv is készült.

A népi gyógyászat, népi vallásosság mai szemmel extrémebb megnyilvánulási formája volt az ún. Schluckbildek (vagy Esszettelek), azaz a nyelhető szentképek műfaja, amelyet már kifejezetten a gyógyító, thaumaturgikus funkció hívott életre. Az ívekben kapható, bélyegnagyságú nyomtatványokon általában csodatévő Mária-kegyképek másolatai szerepeltek. A Piarista Múzeum gyűjteménye máriacelli Schluckbildeket őriz, amelyeken a kegyszobor és a kincstári kegykép metszetmásolatai jelennek meg. Betegség esetén a nyomtatott ívből levágtak vagy letéptek egy bélyegnagyságú kegyképmásolatot és a gyógyulás reményében, vízben feloldva lenyelték őket. De az is előfordult, hogy megbetegedett jószágok takarmányába keverték az apró szentképeket.

A frászsapka egy olyan, az osztrák és nyugat-magyarországi népi gyógyászatban használt különleges, szentképes fejfedő volt, amelyet négy darab, segítő szentek és kegyképek metszetábrázolásait hordozó selyemlapból varrtak össze. A metszetes sapkát a „frász” (Fraise) nevű, magas lázzal és görcsös rohamokkal járó gyerekbetegség, a nyavalyatörés kezelésére használták, amely az epilepszia megfelelője lehetett. A frászsapka is közvetlen érintkezés hatására fejtette ki áldásos hatását: enyhítette viselőjének rohamait. Ennek analógiájára alakultak ki a Nepomuki Szent János „jó hír”-sapkák is, amelyek hasonló, metszetábrázolásokkal ellátott fejfedők voltak, amik megvédték a rágalmazásoktól viselőjüket és megoltalmazták az illető jó hírnevét.

A 18. századi metszetek a haldoklóknak, sőt a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek is enyhületet kínáltak. Szűz Mária fátylának, ruhájának mindig is különleges közbenjáró, oltalmazó erőt tulajdonítottak. A haldoklóknak fontos menedékei voltak a skapulárék, a Kármelhegyi Boldogasszony, illetve a Köpenyes Mária kegyképei, metszetábrázolásai. A skapuláré olyan, a szerzetesi vállruha mintájára kialakított, ruha alatt viselt, nyakba akasztható szövetmedálpár, amelynek viselője a kegyes hagyomány szerint nem kárhozhat el, mivel Szűz Mária az illető halála utáni szombaton leszáll érte a purgatóriumba és a mennybe viszi a lelkét. A Köpenyes Mária ábrázolásokon a Szűzanya oltalmazó módon burkolja be köpenyébe a hozzá esdeklőket, akiknek nemcsak a földi bajokból, hanem a tisztítótűzből is szabadulást kínál. Elterjedtek voltak azok a haldoklót Szűz Máriával és segítő szentekkel ábrázoló vagy Jézus keresztre feszítését megjelenítő metszetek is, amelyekhez búcsúkiváltságot kapcsoltak. A Piarista Múzeum egyik máriacelli szentképén például ez a felirat olvasható: „Aki ezt a keresztet 1 év és 40 napon át áhítattal csókolja és 5 Miatyánkot és Üdvözlégy Máriát elimádkozik előtte, az XIII. Benedek pápa engedélye nyomán 100 évnyi búcsúban részesül.” – azaz ennyivel kevesebb ideig kell majd szenvednie a tisztítótűzben.

Borbás Péter
Piarista Múzeum
múzeumvezető

Források:

• Brauneck, Manfred: Religiöse Volkskunst: Votivgaben, Andachtsbilder, Hinterglas, Rosenkranz, Amulette, DuMont, Köln, 1978.
• Horányi Ildikó: Devóció és medicina: Kegyességi emlékek a gyógyulás szolgálatában in Farbaky Péter – Serfőző Szabolcs (szerk.): Mariazell és Magyarország. Egy zarándokhely emlékezete, Budapest, 2004, 358-363.
• Stursberg, Daniel: Zu den Afängen und Funktionen des Kleinen Andachtsbildes in Manuela Beer- Ulrich Rehm (szerk.): Das Kleine Andachtsbild. Graphik vom 16. bis zum 20. Jahrhundert, Georg Olms Verlag, Hildesheim-Zürich-New York, 2004, 7-19.
• Szilárdfy Zoltán: Barokk szentképek Magyarországon, Corvina, Budapest, 1984.
• Szilárdfy Zoltán: Ikonográfia – kultusztörténet. Képes tanulmányok, Balassi, Budapest, 2003.